Hájos Zoltán polgármester 1956-os ünnepi köszöntője

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt emlékező közösség!

(...)

Ma az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésére emlékezünk. Vajon mi vezetett a forradalom kitöréséhez? Mik voltak az előzmények? A mai ismereteink alapján nehezen tudjuk elképzelni, főleg, ha a II. világháború utáni években nem éltünk, mik voltak a kiváltó tényezők?

Tudjuk, hogy a II. világháború Magyarország számára a háború elvesztését jelentette, a magyar nemzet ismét, mint az első világháború után a vesztes nemzetekhez tartozott, akkor Magyarország a területének 2/3-át vesztette el, a II. világháború után a szovjet megszálló csapatok áldozatává vált. A háború után a magyarok elesett fiaikat, az ostromok alatt meghalt embereket gyászolták szeretteik, bánkódtak kényszermunkára elvitt férfiakért, akik alig, hogy hazatértek frontról, rögtön elvitték őket a Szovjetunióba. Elkezdődött a nyilasok felelőségre vonása, majd a szovjet „tanácsadók” javaslatára kezdték el a magyar értelmiség, és vagyonos polgárok vidékre - munkatábárokba való száműzését, melynek egyetlen célja a kommunista funkcionáriusok vagyonszerzése volt, valamint politikai hatalmuk megszilárdítása. A szovjet minta alapján megalakult az Államvédelmi Osztály, majd 1948 után az Államvédelmi Hatóság, amely a kommunista pártállami diktatúra egyik hatalmi pillére volt. Ennek a szervezetnek a feladata volt a nép ellenségének a felderítése és bíróság elé való állítása. Itt meg kell jegyezni, hogy az akkori népbíróságok nem független szervként működtek, hanem kiszolgálták a hatalmon levőket, melynek bizonyítéka a koncepciós perek lefolytatása volt. Abban az időben nemcsak azok rettegtek, akik a háború ideje alatt bűncselekményt követtek el, vagy kollaboráltak a náci Németországgal, hanem mindenki rettegett, mert senki sem lehettet abban biztos, hogy mikor fognak az ő lakásuk ajtaján kopogtatni a AVÓ, vagy az AVH emberei. Vidéken az erőszakos kollektivizálás tartotta rettegésben a parasztságot, valamint a magtárak, kamrák és padlások „kiseprése”, azaz az állami terménybeszolgáltatás kikényszerítése. Az ország szellemi életére is rányomta bélyegét a rendszer, a nemkívánatos művészeket háttérbe szorították az egyházi méltóságokat üldözték. Rákosival fémjelzett kommunista diktatúra, amely Sztálinista példát követve tartotta rettegésben az egész országot, egy kissé lazult Sztálin 1953-as halálát követően, viszont nem hozott érezhető javulást.

Az emberek elvesztették a jövőbe vetett hitüket, a reményt, hogy a borzalmaknak egykor vége szakadnak, elegük lett az elnyomásból, a megaláztatásból, a rettegésből, amelyet nem más nemzet kényszerített rájuk, mint azelőtt a törökök, vagy a habsburgok, hanem saját nemzetük tagjai, ezért is érezték ezt a rendszert szégyenletesnek.

Változást akartak, a meglevő rendszert emberközelivé akarták tenni, hogy egyenjogúság és társadalmi igazságosság legyen Magyarországon. Ez a tömegmozgalom népfelkelésben, majd forradalomban csúcsosodott ki. Szabadságharccá a szovjet csapatok magyarországi megszállása után vált, amikor a forradalmárok a katonai túlerő ellenére akarták megvédeni az ország függetlenségét, a demokráciát.

1956 kapcsán nemcsak a dicső forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, hanem a forradalom leverését követő megtorlás időszakára, a sok áldozatra, akik életüket vesztették a szabadságért vívott harcokban, a százezrekre, akik elhagyták hazájukat, hogy egy szabad világban élhessenek, a sok mártírra és meghurcolt magyarra, akiket szovjet segítséggel a hatalomra kerülők börtönöztek be, vagy végeztek ki.

Emlékezzünk meg közösen 1956. október 23-án kitört forradalomról és szabadságharcról, a forradalom áldozatairól, mártírjairól. Hajtsunk fejet a forradalom hősei és áldozatai előtt!”