Akkor mit mondjanak a szerediek, nekik gyakorlatilag stadionjuk sincs, ennek ellenére mi húztuk a rövidebbet!? Nem minden a külcsín, a focihoz elsősorban csapat kell, aztán jöhet egy csinos Aréna hozzá. Szóval az Aréna adott, csapat is volt, ám most valahogy nem nevezhető annak, ami.
Ritkán kritizálok, inkább kivárok a végsőkig, viszont amit Miaván láttunk, az mellett már nem lehet elmenni szó nélkül. A focista is ember, elfárad… Igen, az angol hetek húzósak, de Józsi is minden reggel felhúzza a bakancsot, és felmászik az állásra. Ahogy Feri a műszak után még bevállal némi fusit a több pénz reményében, mert banki hitele elviszi a fizetése felét. Majd a hétvégén mindketten szépen kiöltöznek, kivasalt sárga pólóban feszítenek a kocsiban, hogy aztán szeretett csapatuknak szurkoljanak, miközben elfelejtik az egész heti fáradalmaikat. Vasárnap egyik sem azt kapta, amire várt, így számukra az új munkahét rosszul indult.
Tulajdonképpen nem is vasárnap kezdődött az egész, s ha nem lett volna a Pohronie elleni 5:1-es győzelem, már régen azt mondhatnánk: szenvedés az egész!
Valami nincs rendben egy ideje, és ennek gyökerét nagyon mélyen kell keresnünk. Most már biztosra vehetjük, hogy a csapategység rovására ment több kulcsjátékosunk eladása. Az új igazolások még keresik a helyüket a pályán, az is kérdéses, miért tart ez ennyi ideig, és meg találják-e egyáltalán? Közben a „régieket” valahogy magukkal rántották, vagy egyszerűen túl nagy a teher rajtuk. Ezt hozza a tapasztalat hiánya, a sok fiatal tán fejben nem bírja. Javarészt minden ott dől el, még a lábakat is a fej irányítja. Persze mindenki tudja, miről szól egy klub élete, játékosok jönnek, játékosok mennek, csak mi szurkolók (és nem csak mi!) maradunk, várjuk a folytonosságot, kivárunk, olykor mérgelődünk.
Bögi Róbert cikkének folytatását a KlikkOut-on olvashatják el!
