Életjubileumát ünnepli Gútay László

– Honnan indult ez a gazdag életpálya?

– Dunaszerdahelyen születtem 1951-ben. Az alap- és és középiskolai tanulmányaimat is itt végeztem, majd középiskolai tanulmányaim befejezése után szakképesítést szereztem kultúraelméletből és kultúraszervezésből. De még visszalépek a kezdetekhez: minden a zenével kezdődött. Már édesapám is játszott egy szerdahelyi fúvószenekarban, 1965-ben pedig már én is muzsikáltam szilveszteri bálban. Azóta folyamatosan ott van a zene az életemben.

– Bár annak ellenére, hogy korán zenélni kezdtél, s a kultúrális életben is korán szerepet vállaltál, nem erre a pályára készültél.

– Valóban, eredetileg a hajó-elektrotechnikusi szakmát tanultam ki Komáromban, mert édesapám úgy vélte, mindenképpen jó egy szakmát kitanulni.

– Mindeközben pedig már a Szőttesben táncoltál...

– Igen, a Szőttesben ott voltam a kezdetektől, mert rendkívül vonzott a néptánc is. Alapító tagja és több éven át aktív táncosa voltam az együttesnek. Amikor pedig katonának mentem, emiatt szinte azonnal beválogattak a sereg néptáncegyüttesébe. Egyszerűen kézen fogott, és vitt magával mindenhová a tánc és a zene – ezek akkoriban is folyamatosan meghatározták az életemet. 1969-től a hajógyát néptánccsoportjában, és a szlovák színház együttesében táncoltam, majd a seregben a határőr táncegyüttesben. Még az orosz kaszárnyába is jártam Komáromban táncokat betanítani egy orosz táncosnak. De nem csak táncoltam ám, hanem zenéltem is, a katonazenekarban. Szép idők voltak, számos versenyről elhoztuk a díjakat.

– A katonaságtól leszerelve hová kerültél?

– Ahogy hazaértem 1973-ban, már kezdtem is dolgozni a dunaszerdahelyi városháza polgári ügyek testületében. Itt az esküvőket, a névadókat, a személyi igazolvány-átadókat szerveztük például. Rengeteg esemény volt, mind kulturális töltetű. Ekkor a Szőttesben táncoltam, bejártuk Szlovákia magyar településeit, sok fellépésünk volt. Emellett sokat „vendéglátóztunk”, éjjeli műszakoztunk akkoriban a zenekarunkkal – esküvőkbe, mulatságokba jártunk zenélni. Csak élőzene volt, mi pedig élveztük a zenélést, s fiatalként így kerestük a pénzt. Akkoriban nem volt számítógép, mobiltelefon – az emberek még várták és keresték az igényes szórakozást. Egészen 1981-ig ott voltam, majd onnan a Járási Népművelési Központban népművelőként folytattam a munkásságomat.

– Kultúrából a kultúrába csöppentél...

– Igen, itt is a tánc, a néptánc, a fúvószene tartozott hozzám, de például a rendezvényszervezés, a zenekari vizsgák is. Innen a propagációs osztályra kerültem, itt az volt a feladatunk, hogy megörökítsük az eseményeket, a fotóarchiválás, mi készítettük a felvonulási tribünöket, de például a zászlókat is, például május 1-jére. 1991-ben összetörtem a sarkamat – ez a táncos „karrieremnek” azonnal véget is vetett, s ez is hozzájárult, hogy 1996-tól már a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ szervezési osztályán dolgoztam szakelőadóként és kultúraszervezőjeként.

– Nem csoda, hogy a városi képviselő-testület tagja lettél, elég korán már.

– Igen, már 1992–1998 között is a Dunaszerdahelyi Városi Képviselőtestület tagja voltam. Egy sikeres pályázat elnyerését követően pedig 2004 novemberétől a Nagymegyeri Városi Művelődési Központ igazgatója vagyok.

Ott is rengeteg munka akadt, fel kellett futtatni ott is a kultúrházat. Egy város kulturális életének a bebiztosítása nem kis feladat – akkor sem volt az, de ma sem könnyebb, mikor számos lehetőség van a kulturált kikapcsolódásra. Mi működtetjük Nagymegyeren a könyvtárat, vagy a tájházat is.

– Ötven-hatvan éve a kultúrában mozogsz.

– Mondhatni, eszmélésem óta. De azt kell mondjam, még folyamatosan tanulok, ma is. A pályázati rendszerek világában sok mindent újra kellett tanulnunk, újra kellett értékelnünk. Summázva azt mondhatom: az embereknek ma is nagy igénye van a kultúrára. Ezt megmutatta a koronavírus-járvány miatti kényszerszünet is. S bár nagyobb lehetőségek vannak mindenki számára a szórakozásra, de a mi feladatunk a saját közegünkben, közösségünkben segíteni és táplálni nem csupán a kultúrát, hanem a színvonalas kultúra iránti igényt is.

Nagy Attila