Számtalanszor leírták már mit jelent a klubhűség, és ha ez nagy adag lokálpatriotizmussal vegyül, bizony elmondhatod: egy élet, egy város, egy csapat! De szó ne érje a ház elejét, hisz’ a DAC sosem csak Dunaszerdahelyt jelentette, s napjainkra a felvidéki „Dacizmus” már megfertőzte az egész Kárpát-medencét.
Hogy jól van-e ez így? – néha magamtól is megkérdezem, de válasz sosem érkezik. Csak az emlékek tódulnak csőstül, melyek közt tallózva előkerülnek szépek és kevésbé szépek. Ami az utóbbit is képes kiszínezni, az az idő és az alázat.
Ismét a nyolcvanas évek Dunaszerdahelyét megidézve, valahol a Fučík és a Sport utca környékén járva hatalmas tömeg fogad minket. Mindnyájan meccsre igyekeznek, hogy átéljék a csapat „randevúját” Európával. Jártak már errefelé korábban is neves klubok a szélrózsa minden irányból, de ez most valami más lesz, tudják.
Katonai szakzsargonban: éles bevetésre készül a DAC!
Azóta, hogy 1985-ben felkerültünk a legmagasabb osztályba, és az ott elért előkelő helyezés – na meg a ’87-es kupagyőzelem – feljogosított minket valamelyik európai kupára, a pálya környéke is megváltozott.
Mintha az alacsony lelátót légvárként felpumpálta volna egy óriás, és a B tribün felső karélyának lépcsőire ülőhelyeket is szerkesztett. Egy ciprusi, svájci, esetleg svéd vagy dán ellenfélnél megtette volna a régi is, de 1988-ban az UEFA kupa második fordulójában magát a bajor „Góliátot” sorsolták ki mellénk. Mi voltunk hát „Dávid” – a labdarúgásban kevésbé jártas olvasónak így magyaráznám el, mit jelentett ez, más szóval…
…de mit is beszélek, nincs olyan ember széles e vidéken, ki nem hallott volna még a Bayern Münchenről!
A cikk folytatása elolvasható a KlikkOut oldalán!
