Már nem is emlékszem pontosan, mikor hallottam róla először. Biztosan nem az iskolában, hanem odahaza, talán a bátyámtól, akit mindig is érdekelt történelmünk, földrajzunk. A sors iróniája, hogy kis híján mégis belőlem lett történelemtanár.
Mindegy is mikor történt az első találkozás, tisztán emlékszem Apponyi nevére, amikor alsótagozatosként arról olvastam, miként küzdött a nemzetért, az országért, őseinkért. Már akkor is érthetetlen volt ez a döntés, hiszen igazából belesodorta a világot egy még pusztítóbb háborúba.
A magyaroknak esélyük nem volt, s ugyan számtalan megközelítés látott napvilágot így évszázadnyi távlatból, egy dolgot nem volna ildomos elfelejteni, amikor arról szólnak a sorok, kevesebbet kellene foglalkoznunk a múlttal. A magyar sírva vigad, túlfűtött és hazafi, még ha sokat is panaszkodik, s ilyen módon a történelmi színjátékokat sem képes olyan könnyedén feldolgozni. Száz év sem volt elegendő.
Egyszerűen ilyenek vagyunk, sokan ezért vetnek meg, mások éppen ezért szeretnek bennünket. És természetesen egyénileg számtalan módon különbözünk. Miközben az új országok többségi nemzetének tagjai között is jócskán akadtak olyanok, akik tettek és tesznek ma is azért, hogy 1920 számunkra örökre fájó év legyen. Romániától Szlovákiáig szabadon választott diktátorok és alkoholtól fűtött honatyák próbálták építeni a gyűlöletet, tegyük hozzá sikeresen, s ehhez a mindenkori szlovák sajtó is szívesen asszisztált. Elég csak napjaink eseményeit nézni, amikor a liberális média nyált csorgatva igyekszik nacionalista húrokat pengetni a kormányfő gesztusai kapcsán, ahogy tette a szlovák-magyar focimeccs után és már annyiszor korábban.
Szomorú, hogy a politika egy része is így tesz, hiszen számukra is remek reflex a magyarba rúgás. Senki se gondolja, hogy jómagam vétkek nélkülinek tartom a felvidéki magyar politikai elitet, de évtizedek bizonyították, minden előrelépésért hatalmasat kell küzdeni. Mintha valaki félne attól, hogy erőre kapunk.
Az a bizonyos magyar kártya ezért előkerül. Amit Trianon után generációk ellen húztak elő, s még én is, aki már a rendszerváltás utáni első évben kezdtem az alapiskolát, tudom, látom, mi történt az elmúlt harminc évben. Pusztán csak azért, mert néhány hatalmas úgy döntött, színmagyar területeket is szétosztanak más nemzeteknek. Olyan országrészeket, ahol még ma is 70-80 százaléka a lakosságnak magyarnak vallja magát, pedig sokkal jobban megérné, ha nem így tenne. És olyan vidékeket is, ahol már csak pár magyar maradt egy évszázad alatt.
Értik ezt kedves szlovák barátaim is. Teszik ezt abban a korban, amikor vajmi kevés értéket kívánnak hagyni nemzetnek, s minden megbocsátható, kivéve ha valaki nálánál hosszabb életű elvek, tanítások mentén kíván boldogulni.
Trianon. A mi kis életünkben megvan a része, közben reméljük, a megmaradást az is segíti, hogy a magyar kormány évek óta minden lehetséges módon igyekszik támogatni bennünket, jelezve, összetartozunk. Különösen fontos ez azon időkben, amikor talán az európai mindennapok is új értelmet kaphatnak a járvány után. És a szlovák-magyar viszonyok is, csak éppen ebben is új lendületet kellene vennünk, mert a gazdasági együttműködés után a közös múltunk elfogadása következik.
Ebben pedig Trianonnak is helye van. Természetesen a szlovák és magyar fél számára sohasem lesz egyforma a megítélése a történteknek, de a sérelmeket elfogadva, átérezve talán közelebb juthatnánk egymás megismeréséhez. Vagyunk, leszünk, emlékezünk!
Rajkovics Péter
