Még nekem is újdonság volt, hogy a gimi udvarának, ahová a fiúk focizni jártak, neve is volt. A riportból ez is kiderül majd, de főleg egy hamisítatlan és egyedi DAC-os sztorit követhet végig a tisztelt olvasó.
Szia Laci, kezdjük az elején, mi jut eszedbe először a DAC-ról?
Blokkos gyerek vagyok – vagyis már csak voltam -, és a vasárnapok arról szóltak, hogy időben elkészült az ebéd, aztán 11 óra felé irány a stadion. Már nem emlékszem pontosan, talán a 85/86-os idényben vitt ki apum először magával. 86-ban játszottunk egy nagy meccset a prágai Spartával, 1:3 volt az állás, mikor nyugodjék Medgyes Józsi pályára lépett, majd öt perc alatt kiegyenlített.
1987-ben már minden meccsen ott voltam, édesapám szoktatott rá a DAC-ra, így indult az egész. Kezdetben a főtribün szélén ültünk, majd átmentünk a keleti lelátóra, vagy B tribünre, kinek hogy tetszik.
Akkor még csak az alsó fele volt kész, később építették csak hozzá a felső, ülő részt. Apu rendező volt a stadionban, én labdaszedő. Együtt volt a Radničnés party, a Cseh-testvérek, Horváth Pista, meg én. Két nővérem van, fiú létemre hova járhattam volna, csakis DAC-meccsre! Egy csallóközi gyereknek ez alap!
Megéltünk együtt jót is, rosszat is. A kilencvenes évek elején három fordulóval a vége előtt vezettük a Csehszlovák Ligát, végül csak a negyedikek lettünk. A Spartával ismét játszottunk egy 3:3-at, de itt mi vezettünk, aztán nem jött össze a dolog. A Spartát sosem tudtuk legyőzni, egyedül a kupatöntőben.
A műsorfüzeteket elraktam, szép kis sálgyűjteményem is van otthon, DAC-mezek, egész szekrényre való. Volt, amit elajándékoztam, volt, amit meg is vettek volna, de nem eladó. Két olyan ereklyém van, amitől sosem válnék meg, régebbi DAC-sálak. Magyarországon egy vagyont is kínáltak érte, de „amíg a halál el nem választ”, aztán megörökli a DAC-múzeum egyszer...
Én magam is fociztam Kisudvarnokban, ezeket az éveket sem szabad elfelejteni. De ha ugyanakkor játszott a DAC, mikor mi, szégyen nem szégyen, mi DAC-meccsre mentünk. Apósomat – aki egyben az edzőm is volt – meg az infarktus kerülgette, mert nem volt kapus. Ez úgy jött, hogy a szerdahelyi gimi udvarán volt a placc, ahova focizni jártunk a Radničnéről fiúk. Az volt a Grund, piros szalagnak hívtuk, mert pirosra volt festve a kerítés. Itt találtuk ki, hogy benevezünk a járási 3. osztályba. Kisudvarnokban találtunk pályát, a László Rózsika, majd a Nagy László (az apósom) volt az edzőnk.
Igen ám, csak nem volt öltözőnk, így Madban játszottuk a hazai meccseinket, míg nem lett oldva a probléma. Korábban egyikünk sem focizott versenyszinten, tíz gólokat kaptunk, majd összeszedtük magunkat és feljebb léptünk.
Közben maradt a DAC. A szlovák kupadöntő 95-ben Máriatölgyesen. Már ünnepeltük a győzelmet, mikor az Inter az utolsó percben fejesgóllal kiegyenlített. Jöttek a tizenegyesek és elvesztettük a meccset.
Kiestünk a ligából, akkor rukkoltam be Nyitrára katonának. Kaptam eleget magyar gyerekként ott, aztán visszakerültünk a ligába, de mire leszereltem volna, megint kiesett a DAC.
A második ligában olyan csapatok voltak, mint a Licsérd, a pozsonyi Rapid vagy a Bacsfa. Bizony „zakóztunk” néha ezektől is, de ez is hozzá tartozott. Uppasz, meg a Huli mesélhetne történeteket. Míg meg nem született a fiam, kinti meccsekre is jártam, aztán választanom kellett, család vagy a foci. Nem lehet, hogy az ember minden hétvégén elvan otthonról.
Bögi Róbert cikkét elolvashatják a KlikkOut oldalán.
