„És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”
Tisztelt Városvezetők, tisztelt egyházi és világi méltóságok! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves emlékezők!
1956 október 23.-án megmozdult a Föld. Ahogy Márai is fogalmazott Mennyből az angyal című ideidézett versében: „egy nép azt mondta, elég volt.” Egy ország, egy nemzet érezte úgy, hogy megszabadul attól a béklyótól, mely elviselhetetlen fájdalmakat okozott a családoknak, felnőtteknek, gyermekeknek egyaránt. A rendszer lényege az volt, hogy csírájában kellett elfojtani a szabadságvágyat, lábbal tiporni a vélemény és szólásszabadságot, belül tartani a népet, nehogy megtudják, hogy él a nyugat, hogy élnek mások. A magyar nép azonban megérezte a lehetőséget. A ruszkik kivonultak a szomszédos Ausztriából, Lengyelországban lázongások ütötték fel fejüket. Úgy gondolták ha mást nem is tehetünk, akkor érezzünk velük együtt. Érezzünk együtt azokkal, akik hasonló elnyomásban, lélekvesztetten, kilátástalanul tengetik mindennapjaikat. De nem, szó sem lehet róla, ripakodott a nemzetre a velejéig romlott rezsim. Irányított lövések kezdtek záporozni, nem kímélve senkit. Végérvényesen elindult a forradalom, mely feltüzelt minden jó érzésű honfitársunkat. Örökre beírták magukat a magyar történelem díszes lapjaira a pesti srácok. Akkor még nem tudhatták, hogy a sorozatos árulások, Kádár János szovjet közbenjárása, Amerika és Nyugat Európa be nem avatkozása nem kecsegtetnek jó előjelekkel. Az 56-os forradalomnak itt a Felvidéken is voltak szimbolikus reakciói, szolidaritást kifejező megnyilvánulásai. Ilyen volt többek között, hogy a pozsonyi, a párkányi, a losonci, vagy a rozsnyói magyar iskolák diákjai gyászszalagot vagy kokárdát tűztek a gallérjukra. Sok helyen egyperces néma csenddel adóztak a forradalomban elesett magyar diákok emlékének. A forradalom alatt, 1945 után első ízben több dél-szlovákiai településen elénekelték a magyar himnuszt, megkoszorúzták a világháborús hősi halottak emlékműveit. Dunaszerdahelyről jelentették, hogy a magyar nemzetiségű személyek szinte egész nap nem dolgoztak, helyette a Szabad Európát és a Szabad Győr Rádiót hallgatták. A csehszlovák rendőrség azonban minden nyilvános fellépést keményen megtorolt, és a forradalom alatt, illetve után több tucat szlovákiai magyart tartóztattak le. Az állambiztonsági és ügynöki jelentések 1956. október 23-a után ,,általános örömről” tájékoztatnak a ,,magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok” körében, valamint magyarkodásról és fellobbanó nemzeti büszkeségről időnként a kommunisták körében is. Győrben Hay Gyula írói estjén már nyílt bírálatok hangoztak el a rendszerrel kapcsolatban, ám az október 23-án kitört budapesti népfelkelés hírére mégis a helyi hatalom reagált gyorsabban. A megyei pártbizottság azonnal gyülekezési tilalmat rendelt el, és a székház védelmére odarendelte az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH fegyvereseit.
Másnap viszonylagos csend volt a városban, csupán a rádió által óránként bemondott híreket lehetett mindenütt hallani, köztük azt is, hogy a reformer Nagy Imrét választották meg Magyarország miniszterelnökének. A folyamatosan érkező információk hatására a győri közélet is felpezsdült. Elterjedt, hogy diákokat vettek őrizetbe, ezért sokan a börtönhöz vonultak, hogy kikényszerítsék szabadon engedésüket. Ez tragédiába torkollott, fiatalok adták az életüket.
Abban, hogy Győrben viszonylag kevés áldozattal járt a forradalom, óriási szerepe volt egy párton kívüli országgyűlési képviselőnek, Szigethy Attilának, aki Nagy Imre szűkebb baráti köréhez tartozott, és kezdettől fogva kitartott annak reformeszméi mellett. Az ő bölcsessége és mértékletessége nélkül valószínűleg nem lehetett volna békés fegyverletételre bírni az államvédelmiseket, de a tömeg jogos indulatát sem sikerült volna megfékezni. A forradalom legendás győri alakjai közül Török István, Földes Gábor, Tihanyi Árpád alakját szokás megemlíteni a sok név nélküli hős mellett.
Ami november 4-ig történt, arról egy idézet jut eszembe: ”Ahányszor szabad szellem vetődik e helyre az eljövendő századok során, hallani fogja az időtlen kövek suttogását”……… A csatazaj november 11-ig eltartott, a szovjetek több tankot vetettek be, mint Berlin ostrománál. Nem maradt esély a szabadság kivívására. De mi azóta is emelt fővel járunk, mert túléltünk minden elnyomó rendszert legyen az tatár, török, osztrák vagy kommunista bitorló.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A 750 éve királyi várossá vált Győr alpolgármestereként nagy megtiszteltetés együtt emlékezni Önökkel, dunaszerdahelyi barátainkkal, hiszen a két város közötti testvérvárosi kapocs egy felbecsülhetetlen kötelék.
Büszkék vagyunk rá hiszen ez az az érték, melyből közösen kirakhatjuk a jövő hídját. Minket összeköt a földrajzi közelség, a keresztény értékrend és a legfontosabb, a magyarság tudat, mert mi valóban egy vérből valók vagyunk! Nehéz időket élünk. Az anyaországban már készülünk a jövő áprilisi választásokra. És ez a tavaszi választás sorsdöntőnek tűnik. Európa mintha elfelejtkezett volna korábbi értékrendszeréről, amelynek alapján megújulhatna, és egyre mélyebbre gázol a válság ingoványába. Ebben az értékválságban tradícióink, hagyományaink megőrzése mellett gyermekeink jövője a tét.
Arra kérem Önöket, hajtsunk fejet mindazon mártírhalált halt honfitársunk előtt, akik életüket áldozták a szabadságharcért, a többezernyi bebörtönzött, meghurcolt előtt, akik felemelt fejjel, büszkén vállalták a megpróbáltatásokat. Ez a nép, ez a nemzet nem tűnik el soha a történelem süllyesztőjében. Isten áldjon minden magyart.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
