Annyi szép szójáték bújik meg a mi csodás magyar nyelvünkben. Huncut kétértelműségek komoly és súlyos szavak hátán tapadnak meg szinte észrevétlen, ahogy az apró bojtorjánhal kapaszkodik a cápára…
Itt van például a mai napra a „felfogni” szavunk. Gondoltatok már arra, hogy ez nem csak azt jelenti: megérteni, átgondolni és feldolgozni egy információt? Hogy „felfogni” a könnyet is lehet. A verejtéket. Meg a vért. A kicsorduló fájdalom alá tenni a tenyered vagy a ruhád szegélyét. Nem hagyni, hogy csak úgy egyszerűen lehulljon a cseppje – mintha kárba veszne, ha a föld beinná. Mintha legalábbis drága kincs lenne, múlhatatlan érték.
Tudjátok, azt hiszem, most nekünk nem felfogni kell a dolgokat: mindenáron megérteni. Nem kell információra éhesen kérdezgetni, görcsösen érteni akarni: tudásra vágyni. Van ideje annak is, persze…, ahogy a Szentírás tanítja, de most – legalábbis azt hiszem –, inkább annak van itt az ideje, hogy máshogy fogjuk fel a dolgokat. Hogy kendőt tegyünk a szenvedés alá, kérdés nélkül, szánakozó szavak nélkül. Csak egyszerűen odahajolni, netán, ha kell letérdelni, szó nélkül felitatni a kínt vagy a szomorúságot. Ha kell, a mocskot.
Nem kell megérteni, ez nem a miértek ideje. Csak csinálni kell – higgadtan, némán, vigasztalón…
Albán József
