Back to top

Aki dudás akar lenni…

Publikálva: 2021, március 15 - 06:30
Nagy Iván etnológus, a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum igazgatója nemrég ünnepelte a 60. születésnapját. A fiatalos, fürge, kreativitással és tervekkel teli ember, mint mondja, szerencsésnek érzi magát, mert egész életében azt csinálhatja, amit szeret.
Aki dudás akar lenni…

Kutatja a múlt feneketlen, mély kútját, és mindig talál valamit, ami érdekes lehet. Intézményt igazgat, de a néptáncmozgalomban is letette a névjegyét. Több hangszeren játszik, de a szíve csücske mégis a duda. Erről a varázslatos hangszerről hosszú percekig a legnagyobb átéléssel képes beszélni. Mint ahogy arról is, milyen csodálatos hiedelemvilága van a Csallóköznek, és mennyit tanulhatnánk a nagyszüleink örökségéből. Azokból az időkből, amikor még rend uralkodott a világban, és mindennek megvolt a maga ideje. A munkának, az ünnepnek, vagy akár a böjtnek is.

– Hogyan lesz valakiből néprajzos?

– Szerintem erre fogékonynak kell lenni. Éppen a napokban írtam be a naplómba egy kora gyermekkori emléket: a nagyszüleim háza előtt ültem, amivel szemben volt a paplak. Szépen kelepeltek a gólyák. Estefele járt, ballagott haza a csorda, miközben megszólalt az esti harangszó. A csordával együtt jött az a pásztor, aki reggelente nekem mindig körtét szokott hozni. Ez a falusi miliő vagy csendélet nekem már akkor is nagyon tetszett, és megmaradt felnőtt koromra is.

Mindig is érdekelt, hogy éltek nagyapáink, milyen szokásaik voltak. Amit lehetséges, azt pedig átültetek a saját életembe is. Nem véletlen, hogy a házam is L alakú parasztház. Olyan, aminek a hosszabbik része párhuzamos az utcával és aztán fordul befelé az udvarba. Ebben a részben kaptak helyet valaha a kamrák, az állatok, itt voltak az istállók. Az L alakú ház sok lehetőséget rejt(ett) magában. Még gyermekkoromból emlékszem rá, hogy az asszonyok, akik a kisgyermekek előtt nem szégyellték magukat, fedetlen keblekkel mosakodtak az udvaron, mert takarásban voltak. Ezért építettem én is ilyen intimitást nyújtó otthont. És tartozik hozzá egy kert is, amit igyekszünk megművelni.

– A néprajz iránti szereteted egyenes következménye lett a néptánc, a népzene iránti rajongásod, hogy a dudálásról még ne is beszéljünk.

Ez valahogy természetesen alakult, szinte magától jött. Nem itt, Dunaszerdahelyen, hanem Pozsonyban kezdődött, ahol programozást tanultam. Balla Igor volt az osztálytársam, aki az Ifjú Szivekben táncolt. Oda kerültem én is, de kis idő múlva felkerestem a Csallóközi Néptáncegyüttest, és inkább ott folytattam. A katonaságon az egyik katonatársam, aki különben bűvészkedett, hozott egy furulyát, vagyis blockflötét. Egy másik roma fiú pedig igencsak jól gitározott. Rendelt egy könyvet a Prágai Magyar Kultúrából, aminek 150 magyar népdal volt a címe. Amikor a könyv megérkezett, kiderült, hogy abban nem nóták vannak, amire számított, hanem valódi népdalok. A kötet hozzám került, s elkezdtem gyakorolgatni a blocflötén. Úgy megszerettem, hogy mire leszereltem, már elég tűrhetően tudtam rajta játszani.

Megvettem Kodály Zoltán magyar népzenéről szóló könyvét, amely elbűvölt. Hazatértem után nem sokkal pedig népdalgyűjtésbe kezdtem. Mit ad isten, éppen olyan régi csallóközi emberekre akadtam, akik még éltették a régi dudáshagyományt. Ráébredtem, hogy ez hatalmas értéke a régiónknak.

A duda más európai népekre is jellemző, ami nem véletlen, hiszen ez az egyik legarchaikusabb, legrégibb hangszer. Az is izgatott, hogy rendkívül sok hiedelem, hagyomány kötődik hozzá. Nem is volt kérdés, hogy megtanulok rajta játszani, és ha módomban áll, még ma is megfújom.

B. Vida Júlia interjújának folytatását a ma7 portálon itt olvashatják el.

Ezt már olvasta?