A válasz ott kezdődik, hogy bár a 2025-ös GDP-növekedés várhatóan 1,3% lesz, ez 0,6 százalékponttal kevesebb a februári jóslathoz képest. Az export gyengül, a beruházási kedv apad, a munkaerőpiac lassul. És miközben az ország gazdasága szenved a külső kereslet hiányától, a pénzügyi kormányzat már a következő megszorításokat tervezi. Augusztusra 68 újabb intézkedés érkezhet, vagy legalábbis ennyiből válogatnak – mert úgy tűnik, a nagyobb bevételszerzés a kormányban önmagában is céllá vált.
Hatástalan megszorítások?
Mindezek fényében különösen érdekes, hogy a kormány 2026-ra 4,1%-ra szeretné csökkenteni az államháztartási hiányt, és ehhez több mint 2,3 milliárd eurónyi intézkedést tervez – sőt, az elemzők szerint 400 millióval többet is, mint amennyi szükséges lenne.
A konszolidáció zászlóshajója az volt, hogy több bevételt szedjen be az állam: magasabb áfa, tranzakciós adó, és mindenféle „csendes” emelés. Csakhogy – figyelmeztetnek az elemzők – hiába az adóemelés, a hiány nem csökken. 2023-hoz képest a GDP-arányos deficit gyakorlatilag nem változott. A Szlovák Nemzeti Bank szerint az állami beruházások mértéke továbbra is elmarad a szükségestől – a felújítási igény nő, az infrastruktúra rohad, miközben a beruházási adósság egyre jobban a nyakunkba szakad.
Közben az emberek a mindennapokban érzik a megszorításokat: magasabb áfa, tranzakciós illeték, s ennek hatásai az árakra. Az ellenzék szerint ezek az intézkedések valójában nem strukturális reformok, csak terhek – amelyek sem nem teszik hatékonyabbá az államot, sem nem modernizálják az országot. Sőt: úgy tűnik, ezek az intézkedések csupán elfedik azt a tényt, hogy a kiadási oldalon nem történik érdemi változás.
A Szlovák Nemzeti Bank egyenesen „beruházási adósságról” beszél: évről évre nő az igény a felújításra, korszerűsítésre, de az állam még mindig nem képes erre tartalékot képezni. Az állami beruházások csak akkor jönnek létre, ha uniós pénzt sikerül szerezni rájuk – vagy ha újabb hitelt veszünk fel. Ez hosszú távon nemcsak fenntarthatatlan, de veszélyes is.
Miért? Mert Szlovákia elkölti, amit beszed. Ezzel szemben a régiós országok minden 100 euró adóbevételből 2–5 eurót megtakarítanak beruházásokra.
A GDP 1-2%-át kitevő beruházásokat is hitelből vagy uniós pénzből finanszírozzuk. És miközben a 2028 utáni EU-források már most kétségesek – bővítés, új prioritások, szigorúbb feltételek – mi továbbra is úgy viselkedünk, mintha korlátlanul lenne utánpótlás.
Rosszul elosztott források
Pedig a felosztható „torta” nálunk is akkora, mint a régióban. Csak rosszul szeleteljük. Többet költünk szociális ellátásra, egészségügyre, belső rendre – oktatásra viszont kevesebbet. A 13. havi nyugdíjak, a gyermekek után járó adóbónusz és az általános családtámogatások jelentős része a magasabb jövedelmű családokat gazdagítja. A Költségvetési Felelősségi Tanács szerint a legnagyobb bevétellel rendelkező családok, a legjobb módban élő 30% 1,1 milliárd eurót kap – szinte annyit, mint az alsó jövedelmi harmad, akikhez 1,4 milliárd jut.
Vagyis a rendszer nemcsak, hogy nem igazságos, de még csak nem is célzott. A támogatások szétfolynak, a pénz elúszik, a beruházások elmaradnak. A Helyreállítási Tervben ígért projektek? Talán lesz egy lista, talán lesz némi hozzáadott érték. De amíg nincs politikai bátorság újraosztani a forrásokat, addig mindez csak papíron marad.
Pazarló állam
És a kormány? Úgy tesz, mintha saját magán is spórolna. A miniszterek kevesebb államtitkárral, az állam kevesebb energiatámogatással számol – de ez a rendszer alapvető pazarlását továbbra sem érinti. Más kérdés, hogy a kommunikációs terv és a valóság mennyire egyezik majd, hiszen az idén sem csökkent az államtitkárok száma, inkább csak több lett és új arcok is jöttek, mert a koalíciós csatározások ezt eredményezték. A szakértők eközben már sokadszor figyelmeztetnek, ha a kormány komolyan gondolja a hiány csökkentését, mindenhol spórolnia kell. Az adminisztrációban, az állami cégeknél, a nem hatékony programokon.
A kérdés már nem az, hogy kell-e konszolidáció. A válasz: igen. Az is biztos, hogy nem lesz kellemes. Ettől függetlenül csak akkor ér valamit, ha nemcsak a lakosságot, hanem magát az államot is rákényszeríti a takarékosságra. Amíg a kormány nem saját magán kezdi a spórolást, addig minden újabb csomag csak újabb áthárított teher marad – és a beruházási adósság tovább nő.
A konszolidáció értékét nem az adóemelés mutatja meg, hanem az, hogy mit kezdett vele az állam. Lett-e belőle fenntarthatóbb oktatás? Korszerűbb egészségügy? Gyorsabb közigazgatás? Egyik sem. Ellenben lett belőle újabb üres ígéret, újabb kommunikációs panel és újabb várólista – ezúttal a reformokra.
A társadalom nem a megszorításokat utasítja el, hanem a cinizmust, amely kíséri. Azt, amikor a polgár többet fizet, de ugyanazt kapja – vagy kevesebbet. Azt, amikor az állam tőle kér áldozatot, miközben saját maga érinthetetlen marad. Esetleg magasabb juttatásokat szavaz meg saját magának, miközben a megtakarítás csak a lakosságot érinti.
A gazdasági fejlődés nem önmagában pénz kérdése. Hanem akaraté. És ha az állam még mindig nem tudja eldönteni, ki a rászoruló és ki a gazdag, akkor nem a polgárokat, hanem a döntéshozókat kellene végre auditálni.
Forrás: ma7
