Csáky Csongor: „A jogfosztottság, a hontalanság, a kiszolgáltatottság jutott osztályrészül minden magyarnak kollektíven”

Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim!

1947. április 12-én elindult az első vonatszerelvény az akkori Csehszlovákiából Magyarországra, olyan emberekkel – köztük fiatalokkal és idősekkel, akik ártatlanul és vétlenül rákerültek egy listára – akik számkivetetté váltak szülőföldjükön. Olyan emberek, akiknek egyetlen nagy hibájuk volt, valamennyien magyarok voltak.

Az első szerelvényt továbbiak követték, összesen több mint százezer magyar ember kényszerült elhagyni szülőföldjét. Rájuk emlékezünk ma. Azokra a szerencsétlen magyarokra emlékezünk, akiket a 20. század sötét időszakában arra kényszerítettek, hogy elhagyják őseiktől jogosan örökölt földjüket, otthonukat, hogy feladják korábbi életüket. Azokra emlékezünk, akiknek ott kellett hagyniuk családtagjaikat, házukat, földjüket, múltjukat, szomszédaikat, barátaikat, a templomot, a temetőt. Azokra emlékezünk, akiknek egy nagy bűnük volt, hogy magyarok voltak és többségük a közösség meghatározóbb alakjának számított. Talán néhány hektárral több földjük volt, egyik-másik család udvarán állt egy cséplőgép, volt valamilyen sikeresen gyakorolt mesterségük, a közösségben számított a véleményük. Az volt a bűnük, hogy nem tagadták meg önmagukat.  

2012-ben a magyar országgyűlés egyhangúlag úgy döntött, hogy április 12-e a felvidékről kitelepített magyarok emléknapja lesz, emlékezteve arra, hogy a kitelepítettek első vagonja 1947. április 12-én indult el.

1947. április 12. után alig maradt olyan magyar család az akkori Csehszlovákiában, aki ne lett volna érintve a lakosságcserében, aki ne veszítette volna el valakijét. A 20. század első felének megannyi gyötrelme után – két világháború, államhatárok változása, totális ideológiák uralma és azok uralmának változása, háborúkban elveszett fiatal férfiak, megözvegyült fiatal anyák, árván maradt gyermekek, a háborúban és a hadifogságban megnyomorodott apák, nagyapák és fiak, deportált és megsemmisített zsidó szomszédok, a második világháború frontvonalának átvonulása annak minden félelmével, borzalmával és rettegésével, áldozataival, meggyalázott asszonyaival.

És éppen, hogy csak véget ért a nagy világégés minden szörnyűsége, éppen, hogy csak magához tért egy-egy család, kisebb-nagyobb falu, város közössége – aki magyarul beszélt és imádkozott, azt érezhette, hogy az új Csehszlovák államban nem kívánatos személy. Idegennek és bűnösnek számított, jogfosztott pária lett. Sok száz település, több százezer lakója csupán azért, mert magyar. A többségük egyszerű magyar paraszt ember volt, akik évszázadokon keresztül ugyanahhoz a talpalatnyi földhöz kötődtek, akiknek ősei ugyanazon a szülőföldön éltek, és generációról generációra ugyanazt a tudást, ugyanazt a kultúrát adták tovább egymásnak. A többségüknek valódi fogalma sem volt a körülöttük zajló eseményekről, a világ nagy dolgairól. Csak azt érezték a nyelvük, a nemzetiségük, a kultúrájuk bűnössé teszi őket és csomagolniuk kell.

A világháború vége, az impérium váltás azonnali gyors változásokat hozott. 1945 tavaszán a kassai kormányprogram, Beneš elnöki dekrétumai megpecsételték a németek és a magyarok sorsát az újonnan létrejövő Csehszlovákiában.

A jogfosztottság, a hontalanság, a kiszolgáltatottság jutott osztályrészül minden magyarnak kollektíven.  Ez lehetőséget biztosított arra is, hogy több ezer ártatlan magyart kényszermunkára vigyenek cseh területekere, az elüldözött szudéta németek földjeit művelni, más barmát őrizni. Nem volt ritka, amikor cseh gazdák a magyar parasztok fogait nézegették, mint a rabszolgavásárokban, amikor magyar munkaerőt válogattak egy-egy vasútállomáson.

Az áldozatok többségére a magyarországi kitelepítés várt. Voltak, akik az éppen kiebrudalt baranyai és tolnai svábok házaiba, vagy a Csehszlovákiába csábított szegény békési szlovákok házaiba kényszerültek, a csallóközi, mátyusföldi, Dunán inneni, vagy Ipoly menti otthonaikból. Szenvedés, emberi tragédiák sora, könnyek és fájdalom. A kitelepítettek soha nem érezhették otthon, a sajátjukéban magukat. És nem csak ők szenvedtek, hanem az otthon maradottak is. Évekig nem találkozhattak a szétszakított családok, nem láthatta testvér a testvérét, szülő a gyermekét.

Ma már csak azok az idős hölgyek és urak vannak velünk, akik kisgyermekként megélték és halványan emlékeznek a szüleik fájdalmára, a marhavagonban elvitt ládákra, a történetekben mesélt emlékekre. Ők azok, akik soha azóta sem kaptak még szimbolikus jóvátételt sem, akiktől soha senki nem kért bocsánatot. De itt hagyták emlékeiket és az itt maradt közösség őrzi mélyen magában hiányukat. Őrzi az egyéni és kollektív emlékezetében, és érzi hiányát azoknak, akik űrt hagytak maguk után.

Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim!

Egy olyan szervezetet képviselek a Rákóczi Szövetvég nevében, amelyet 1989-ben azok alapítottak, akiket gyökereik ide kötöttek a Felvidékhez, akikben közös volt, hogy valamennyien a Benesi dekrétumok áldozatai voltak. A rendszerváltozás hajnalán a budai Angelika presszó jelentette számukra azt a helyet, ahol maguk között lehettek és ahol sok évtized hallgatása után kimondhatták fájdalmaikat, megszoríthatták egymás kezét és osztozhattak sorsukban, történeteikben. Végre úgy érezhették, hogy nincsenek egyedül titkolt sorsukkal. Ezek az emberek nem bosszút, nem a múlt sérelmeinek megtérítését akarták, hanem végre beszélni akartak múltjukról és azokról, akikről évtizedekig nem lehetett, a Magyarország határian kívül élő magyarokról. Azokról akartak beszélni, akiket otthon hagytak, akikről nem beszélt a szocialista Magyarország közoktatása, a tabunak tekintett határon túli, külhoni magyarokról akartak beszélni.

1989-ben úgy érezték egy új világ jöhet, ahol lehetővé válhat a kapcsolatteremtés, az egymás mellett élés, a párbeszéd, ahol valami jobb történhet.   

Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim!

Emlékezni és emlékeztetni kötelességünk. Közösségünk emlékezete meghatározza jövőnket. Ma felvidéki, szlovákiai magyar identitásunk egyik meghatározó elemére emlékezünk és köszönetet mondunk azoknak, akik az embertelenségben emberségesek voltak velünk. Mert erre is volt számos szép példa.

Mi azzal tartozunk nekik, a kitelepített magyaroknak, hogy megőrizzük és továbbadjuk emléküket. Emlékük áldozata segítsen megőriznünk önbecsülésünket és közösségünk erejébe vetett hitünket.