Mindenszentek ünnepére készülve

A szentek tisztelete egyházunkban arra buzdít, hogy jobban megismerjük életüket és elinduljunk utánuk. Igaz, hogy mindannyiunk előtt ott van az Úr Jézus, mint legnagyobb példakép, de minden egyes örök élettel megjutalmazott krisztuskövető élete is motiváló erőként hathat.

Október elején ünnepeltük Assisi Szent Ferenc liturgikus ünnepét. Igaz, hogy 800 éve halt meg, mégis megfog minket az ő szentsége. Miben is állt ez az életszentség? Abban, hogy szenvedélyesen szerette Krisztust, és azt akarta, hogy másiok is szenvedélyesen szeressék és az Evangélium szerint éljenek. Ferenc, a hitvalló azt mondta, hogy „Krisztus tüzet hozott, hogy a lelkeket az Istent iránti szeretet lángjára lobbantsa”. Úgy magyarázta, hogy „a szeretete nem a pokoltól akar megmenteni minket embereket, hanem az Istentől való elfordulástól; attól a gyötrelmes lelkiállapottól, hogy mi emberek nem fogunk szeretni.”

Szent Ferencet az tette szentté, hogy imájával, böjtölésével, az Isten irgalmáról és megbocsátásáról szóló prédikálásával meghívott mindenkit úgy élni mint Krisztus: szegényen, igénytelenül, az embereken segítve és főleg szeretve. Szerinte azok, akik sokat elmélkednek arról, hogy Jézus Krisztus szenvedett értünk és életét adta értünk, akkor a szeretetből hozott szenvedése ösztönözve lesznek, hogy ők maguk is szenvedve szeressenek, szenvedjünk Őérette és szinte szenvedjenek attól, hogy tökéletlenek a szeretetben. 

Októberben volt De Brébeuf Szent János vértanúnak, áldozópapnak és társainak, a francia származású vértanúknak a napja. De Brébeuf Szent János, aki a társaival a 17. században végzett lelkipásztori munkát a kanadai indiánok között, halála előtt ezt írta: „Adj erőt Uram, hogy érted haljak meg, aki kegyes voltál meghalni értem. Én Uram és Üdvözítőm, mit adhatok viszonzásul mindazért a sok jótéteményedért, amit nekem már megadtál? Őszinte lélekkel fogadom neked, Üdvözítő Jézusom, hogy – amennyiben rajtam múlik – sohasem térek ki a vértanúság kegyelme elől, ha azt Te felajánlod nekem. Arra kötelezem magam, hogy a még hátralevő egész életemben megengedhetetlen és tilos lesz számomra elkerülni minden olyan alkalmat, hogy érted meghaljak, és szeretetből érted ontsam véremet, hacsak meg nem bizonyosodnék arról, hogy a te dicsőségedet jobban szolgálom, ha nem válok vértanúvá.”  Ő is társai is azért váltak szentekké, mert viszontszerették az Úr Jézust, aki értünk szeretetből emberré lett, szenvedett és meghalt a mi üdvösségünkért.

A mi keresztény világunkban több mint egy évezreden át a keresztények a szentek tiszteletére épült templomok kertjében temették el a halottaikat, mert abban a hitben éltek, hogy a lelkük üdvéért bemutatott eucharisztikus áldozatban jelen lesznek a szentek is, mint mennyei példaképek, akik Jézus iránti szeretetükkel megelőzték őket az örök hazába.

Ferenc pápa egyik beszédében felolvasta a Zsidókhoz írt levélből, hogy „mi, akiket a »tanúknak a felhője« övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, mely behálóz, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a kereszthalált, nem törődött a gyalázattal, és most Isten trónjának jobbján ül”, majd ezt a magyarázatot fűzte hozzá: „mi a szenteket nem imádjuk, de tiszteljük, mert ők a példaképeink, mert ők úgy vonulnak előttünk mint a »tanúknak a felhője«; tiszteljük őket, mert ezerféleképpen utalnak Jézus Krisztusra, az egyetlen Úrra és Közvetítőre Isten és ember között. Gondoljunk arra, hogy az általunk tisztelt szenteket azért ünnepeljük-e, mert utalnak Krisztusra? Ne feledjük, hogy az a szent, aki nem idézi fel előttünk Krisztust, az nem szent, még csak keresztény sem! A szent az Úr Jézusra emlékeztet, mert élete útját keresztényként járta végig”.

Legyen ez az mostani Mindeneszentekre emlékező ünnep meghívás arra, hogy mi is a „szentek útra” lépjünk, és legyen a mi életszentségünk útja találkozás a Megváltóval,  Krisztussal. Ez az út mindnyájunk számára más lesz; lehet majd hosszabb, lehet majd rövidebb is, lehet, hogy csak egy pillanatnyi tanúskodás lesz arról, hogy szeretjük Jézus Krisztust.

Szakál László János esperesplébános