Így történt, hogy Katira egy korábbi sorozatbéli szurkolótársunk, Nagy „Tibus” hívta fel a figyelmem, mint utólag megtudtam, nem érdemtelenül.
Németh Kati kissé megilletődötten vállalta az interjút, majd amikor a nyolcvanas évekről kezdett mesélni, szemlátomást belelendült a mondanivalójába. Nem is csodálkozom, hisz’ aki látta anno védeni a DAC-ban Stano Vahalát, annak annyi szurkolói emléke van, mint égen a csillag. A foci mellett kitérünk a kézilabdára is, elvégre a DAC-os csajok szintén megérdemlik az elismerést! Hogy oldottabb legyen a hangulat, a riport előtt gyorsan letegeződtünk…
Nem titok, korábban sosem találkoztunk, így minden, ami veled kapcsolatban elhangzik, nekem is teljesen új lesz. Kezdjük tehát az alapoknál, vagyis a DAC-cal való első találkozásodnál.
Már akkor kapcsolatba kerültem a DAC-cal, amikor még tulajdonképpen nem is éltem, ugyanis édesapám, Szigethy János – becenevén Samu – korábban a DAC jobbszélsője volt. Tőle örököltem a sportolói vénámat, magam is sportoltam, elég színes a skála. A mai napig mindenben benne vagyok, a foci mellett kézilabdára is rendszeresen járok, amióta a csajok felkerültek a legjobbak közé, minden meccsüket követem. Alapiskolában egy osztályba jártunk a Poór Tibivel, Nagy Tibus pedig Szigeti Attilával focizott. Kész SzerdaHelyzet! Tudom, hogy a Tibus protezsált be hozzád, én meg eljöttem, hogy ne hozzak rá szégyent!
Aput nem láttam játszani, mikor édesanyámmal összekerültek, már szögre akasztotta a csukáját, de sok mindenről mesélt. 1962-ben még Slavojnak hívták az akkori csapatot, apu is rajta van a DAC múzeumban kiállított képeken.
Édesanyám elmondása szerint szurkolóként sokat jártunk együtt meccsekre, de erről az időszakról nem igazán maradtak emlékeim. Középiskolás koromtól kezdve aztán minden hazai találkozón kint voltam, végigszurkoltuk a nyolcvanas éveket. Emlékszem a Bayern München elleni mérkőzésre is, összepréselődve álltunk a lelátón, a főtribünnel átellenben, a kemény magban, vagyis a B-középben. Elkéredzkedtünk suliból azzal az ürüggyel, hogy kézilabdameccsünk lesz, még igazolást is szereztünk.
Volt saját zászlóm, a mai napig megőriztem, valamint sálam, amit az édesanyám kötött nekem. Sőt még kereplőt is hordtam magammal, sárga-kékre volt festve. Akkoriban még nem létezett DAC Shop, az ilyen szurkolói kellékeket otthon készítettük magunknak. A hazai meccseken kívül maximum Pozsonyba a Slovanra utaztam ki vonattal. Máshova nem is engedett volna el az anyu, meg nem is lett volna nagyon mivel mennem. Szegény „KisKapkóval”, vagyis a Horváth Józsi bandájával jártunk Pozsonyba, aztán történt egy csúnya verekedés, ami után jobbnak láttam, ha maradok csak a hazai meccseknél.
Ez minden még lánykoromban történt, akkoriban teljesen más volt a foci, mint manapság. Vahala volt a legjobb, ő volt a kedvencem, és persze a Kapko, meg a többiek.
Nem is emlékszem rossz meccsekre, most ami van, ahhoz képest néha egy nagy rakás „valami”. Már minden a pénzről szól. Anyu mesélte, hogy apuék akkoriban egy vacsoráért, meg egy korsó sörért játszottak.
Hihetetlen, de az volt a fizetségük, és mégis szívből fociztak. Talán a mostani játékosokkal is ki lehetne próbálni, vagy legalábbis lefaragni a prémiumból, ha nem tesznek meg mindent a sikerért. Volt, hogy fel is írtam ezt a Facebookra, de inkább már hanyagolom, nem szeretek veszekedni.
Miután férjhez mentem, lassacskán kimaradoztak az életemből a DAC-meccsek, a férjem nem volt focirajongó. Megszületett a lányunk, Katus, persze figyeltem továbbra is a csapat eredményeit, tudtam mindent, mi hogy megy...
A cikk folytatását elolvashatják médiaszolgáltató partnerünk, a Klikkout oldalán.
Ezt már olvasta?
2025-ben is keresik a felvidéki magyar női példaképeket
A Femine Fortis – Erős Nők polgári társulás tizedik...
