Valójában nem is egy mese következik most, ez egy nagybetűs, DAC-os életrajz. Olvasása korhatártól független, sőt fiataloknak különösen ajánlom, mivel példaértékű is.
Gyuri, mesélj kérlek az olvasóknak arról az időszakról, amikor megismerkedtél a DAC-cal, milyen volt az akkori foci, illetve hogy változott az idők során?
Az életem DAC-os meséje – mint ahogy tudjuk, minden mese valós üzenetet hordoz -, tényleg meseszerű: közel 60 évre nyúlik vissza, amikor is állítólag édesapám úgy 5 éves korom tájékán a kétkerekűje csomagtartójára ültetve kivitt egy hazai „fatribűnös” mérkőzésre, ez volt életem első DAC-meccse. Gyerekkeresés lett a vége, akkoriban Slavoj volt a DAC neve. Bizonyára ettől a pillanattól kezdve, apám hagyatékaként is – aki szintén a DAC egykori játékosa volt -, szívódott belém a csapat iránti szeretet, tisztelet, elkötelezettség, rajongás.
Úgy 9-10 éves koromtól emlékszem egyre tisztábban az eseményekre, ekkor már a tesómat vihettem a Jednota név alatt futó csapatunkra. Kezdetekben labdaszedők voltunk, úgy a tréningeken, mint a meccseken.
Rájöttünk azonban, hogy sokkal jobb a fatribünről szurkolva nézni a bajnokikat, közben újságpapírból formált tölcsérből, 1 koronáért vásárolt tökmagot ropogtatni. A szurkolás ma is a fülemben cseng: „Jednota dotoho, nebojte sa nikoho, každému to dáme, lebo dobre hráme! Chceme vidieť góóól!” – igen, akkoriban szlovákul kiabáltuk torkunk szakadtából a felnőttekkel együtt. Meccs végén sörös és „málnás” üvegeket szedtünk, így volt egy kis zsebpénz gumi- és krumplicukorra is.
A foci életem meghatározó része volt egykoron és ma is az, csak már az évek száma és a „kopások” átrendezték a szerepeket.
A 60-as évek tájékán indult a „karierem”, a Kukučín utca – mivel itt laktunk -, valamint a „Vajanský iskola” (a későbbi Komenský, majd a mai Kodály Zoltán iskola) udvara volt az első edzőpályám. Napi szinten összeverődve ment a „grundfoci”, az öcsémmel és a haverokkal rúgtuk a rongyot, a bőrt mezítláb, szandálban, „teniszkiben”… Ha kopačkyt vagy hokibotot kaptunk karácsonyra, akkor már teljes volt az öröm, nekünk semmi más nem kellett.
A 70-es évek elején az Október utcába költöztünk, ahol szintén kialakítottuk magunknak a focipályát. Serdülőként semmi más nem érdekelt bennünket, csak a foci, ez olykor még a tanulás rovására is ment! Ha az ellenőrzőmet fellapoznám, sorakoznak a többsoros, olykor oldalas iskolai és „družinai” beírások: …focizott, késett az óráról, életveszélyes terepen, a družina tetején járkált, onnan hozta le a labdát a villanyvezetékek közül, és még sorolhatnám… ez így ment körbe-körbe.
Bögi Róbert írását a KlikkOut oldalán olvashatják tovább.
