A nemzeti tudatnak az azokra való büszkeség is a része, akiknek a teljesítményét más országokban is elismerik.
Bocsássák meg nekem, ha egy kicsit talán személyeskedő leszek, de biztos vagyok benne, hogy az én problémám sokak problémája is. Szeretnék ismét a sportról írni és elmondani, miért fontos, hogy ne adjuk fel teljesen a sportot.
Meggyőződésem, hogy a nemzeti tudatnak az azokra való büszkeség is a része, akiknek a teljesítményét más országokban is elismerik. Abban is biztos vagyok, hogy a versenyszellem az 
emberi lét egyik motivációs ösztönzőereje. Ez azokra hat, akik versenyeznek, de azokra is, akik figyelemmel követik a versenyeket. A siker egyenesen euforikus hatással van a győztesekre és azok szurkolóira is, akik szerencsésnek, gondtalannak és jókedvűnek érzik magukat. Ezek az érzések jelentik mindazt, amire szükségünk van a nehéz időkben, a rosszakban pedig még inkább. Akárcsak a kultúrában, a közönség a sportban is az esemény részét képezi, elválaszthatatlanul a sportolók teljesítményétől, máskülönben egyszeriben csak minden az értelmét veszti, elveszíti a saját környezetét, amelyben a teljesítmény létrejöhetne. A sport és a kultúra közönség nélkül egyszerűen elkezd haldokolni.
Olyan korban élünk, amikor az embereknek több biztos pontra lenne szükségük, mert veszélyeztetve érzik magukat. Meg akarják érteni, miért történnek a dolgok, mert attól félnek, hogy azok kedvezőtlen hatással lehetnek rájuk. A megszorítások ingerlik őket, ha nem értik meg azokat. És nem lehet azt mondani, hogy ne értenék, mert ez még inkább felidegesíti őket. Nem lehet ezt mondani: „Ne járjatok futballmeccsre, mert a mérkőzés után betértek egy sörre, ahol sokan lesztek.” Az emberek nem értik ezt, mivel tudják, hogy a szurkolók nagy része nem megy sörre a találkozót követően. Az, aki pedig igen, az anélkül is elmenne, hogy azelőtt futballmérkőzésen járt volna. Nem mondható nekik, hogy nem értitek, miért szabad mindössze ezer embernek kilátogatni a stadionunkba. Az egyik lelátón ezer ember ül, a másik hármon senki. Akinek van egy kis józanesze, az tudja, hogy ennek így semmi értelme.
Az embereket természetesen nem szabad lebecsülni sem. Azt gondolni, hogy ha meg vannak ijesztve, akkor mindent elviselnek. Valakinek úgy tűnhet, hogy ha az emberek mozgástere korlátozva van, akkor engedelmesebbek lesznek. Én nem így látom. Inkább azt gondolom, hogy először idegessé, később pedig agresszívvé válnak. Elvesztik a bizalmukat és felhagynak az engedelmességgel. És így az állam kezd veszíteni a tekintélyéből, mert az csak akkor működhet, ha az emberek azonosulnak az állam alapértékeivel és meggyőződésük, hogy az állam gondoskodik róluk és az érdekeikről, továbbá komolyan is veszi azokat.
Mondhatjuk, hogy ezekben az időkben a sport a legkisebb probléma, ám ebben az esetben arról teszünk tanúbizonyságot, hogy nem értjük meg a szurkolót. A szurkoló nemcsak gondolkodik, hanem érez is. Jó az emlékezete és mindaz, ami korlátozza őt, olyan érzést vált ki belőle, amely sokáig megmarad benne.
Az élet megy tovább, a nehéz időknek is vége lesz egyszer, de mindenki az agyába vési, ki segített nekik és ki az, aki nem értette meg őket.
forrás: dac1904.sk
Az írás eredeti verziója 2020.06.11-én a hnonline.sk portálon jelent meg.
