A képzőművészet csallóközi szentélye

Nézzünk vissza kicsit a múltba! Hogyan jött létre a Kortárs Magyar Galéria, és miért éppen Dunaszerdahelyen?

Luzsicza Lajos festőművész Érsekújvárról származott, és a galéria ötletével az egyetemes magyar képzőművészetnek kívánt szentélyt teremteni, ahol a világ minden pontján élő magyar alkotók művei otthonra találhatnak. Pázmány Péter, a város akkori polgármestere jó ötletnek tartotta és felkarolta az elképzelést. Az 1994-es megvalósításhoz azonban nagy összefogásra volt szükség. Erről tanúskodik az alapítólevél is, amelyben nagyon sok szervezet fel van sorolva. Először is gyűjteni kellett az alkotásokat, amit az alapítvány akkori kurátorai végeztek a művészek megszólításával, kérve őket, hogy adományozzanak alkotásokat az alakulóban lévő galériának. Nagyon hamar, már októberre összejött annyi munka – nagyjából 80 –, hogy abból kiállítást lehetett rendezni. Az anyagi hátteret és a megfelelő helyet a város biztosította, hiszen az világos volt, hogy a múzeum kiállítóterme nem tudta volna befogadni az egyre gazdagodó galériát. Ekkor jött kapóra egy üres helyiségekkel rendelkező épület, ahol akkor a Csemadok is működött. Innentől fogva elkezdődtek a gyűjteményes kiállítások. Az utóbbi években már rendszeresen állítunk ki az alkotásokból másutt is, most éppen Budapestre készülünk, és a közeljövőben egy kaposvári tárlatot tervezünk. Van mit megmutatnunk, hiszen a gyűjteményünkben levő alkotások száma meghaladja az 1000 darabot. A gyűjteményünk anyagi értéke is jelentős, több millió euró.

Nagyon nagy előrelépés volt a galéria életében, amikor átköltözött a város egyik legimpozánsabbnak számító épületébe, az egykori Vermes-villába. Ez hogy sikerült?

Az épület, amikor még a Szlovák Nemzeti Galéria tulajdonában volt, átépítésen esett át, nagy kiállítóterekké alakították át az egykori helyiségeket. Aztán jött egy szerencsés időszak, és 2005-ben a város meg tudta vásárolni és felújította. Miután ide költözött a galéria, fokozatosan a kultúra és a művészet kis szentélyévé vált, hiszen a saját gyűjteményünkön kívül más képzőművészeti tárlatoknak, festőknek, grafikusoknak, szobrászoknak és kulturális eseményeknek is helyet adunk. A Vermes-villa emeleti terme egyébként tiszteletből az ötletgazda, Luzsicza Lajos nevét viseli. A galéria gyűjteményébe csakis adományozás útján kerülhetnek alkotások, és az alapszabály értelmében eladással sem foglalkozunk.

Egy másik jubileumot is ünnepel a galéria, hiszen húszéves az itteni művésztelep. Milyen céllal kezdték szervezni?

Az alkotások gyűjtése folyamatos és többféle módon történik. Aki nálunk kiállít, az általában hagy itt valamit, egy képet, grafikát. Ez nálunk afféle íratlan szabály. Tudják a művészek, hogy a galéria anyagát rendszeresen turnéztatjuk, az alkotások benne vannak a katalógusunkban is, s ez egyfajta népszerűséget is eredményez. A galéria tizenhárom, szakemberekből és városi képviselőkből álló kuratóriuma dönt arról, hogy az adott alkotás beleillik-e a galéria profiljába. A művésztelep akkor jött létre, amikor a galéria biztos lábakon kezdett állni. Ehhez adott volt a termálfürdő és az ott található, fehér háznak nevezett akkori önkormányzati nyaraló. Itt alkotnak a meghívott művészek minden év júliusában több napig, majd végül 1-2 alkotást adományoznak galériánk gyűjteményébe. Ezzel is biztosítva van a galéria anyagának utánpótlása.

Úgy tűnik, egy állandóan frissülő, soha be nem fejeződő gyűjtésről van szó.

Mivel kortárs művészetről beszélünk, a végtelenségig folytatható a galéria anyagának gyarapítása. És őszintén: abba lehet ezt hagyni? A művészet folyton változik, megújul. Inkább legyenek raktározási gondjaink, mintsem az, hogy ne mutassuk be a kortárs művészetet a maga sokszínűségében. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy ez rétegművészet, Dunaszerdahely pedig kisváros. Ennek ellenére már kialakult az a művészetpártoló réteg, amely minden tárlatnyitóra eljön. A jövő nagy kihívása a fiatalok bevonzása lesz a galériába. Amíg az iskolákban nincs értékelhető művészeti oktatás – a legtöbben sajnos nincs –, addig nagyon nehéz a dolgunk. Esztétikatanárokat ugyan képeznek, de az iskolák nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyen pedagógust alkalmazzanak, s emiatt a művészet és a kultúra oktatása csaknem egyenlő a nullával. Ha nincs egy alap, amit egy képre rátekintve a fiatal tud, akkor nehéz lesz tárlatlátogató közönséget nevelni. Mi a magunk részéről szívesen fogadjuk a középiskolásokat, akár egy-egy rendkívüli esztétikaórára is.

Szerencsére a Felvidéken elég szép számú kortárs alkotó él. Ők hogyan viszonyulnak a galériához, milyen sűrűn állítanak itt ki?

Mondhatom, hogy rendszeresen, hiszen külön figyelmet szentelünk a hazai művészeinknek. A gyűjteményünk egyharmada is felvidéki képzőművészektől származik. Ugyanakkor az egyetemes magyar képzőművészetet, a magyarországi, vagy határon túli alkotók munkáit is be kell mutatnunk. Örömmel mondhatom, hogy komoly az érdeklődés a galériánk iránt, ezért minden hónapban nyitunk egy-egy új tárlatot.

Mik a további terveik a galériával?

A villára nagyon ráférne egy alapos külső felújítás. Erre ígéretet kaptunk a várostól. Több százezer eurós munkálatról van szó, többek közt a tetőt is le kellene cserélni, és a vakolattal is lenne bőven tennivaló. Kültéri rendezvényekre az udvaron csak ritkán kerítünk sort, mivel közvetlen környezetünkben panelházak találhatók, s nem szeretnénk zavarni az ott lakókat. A Csallóközi Múzeummal egyébként példás az együttműködésünk, kéz a kézben dolgozunk azért, hogy ha valaki ebbe a városba látogat és kultúrára éhes, meglátogathassa mindkét intézményt.

B. Vida Júlia / ma7.sk
A cikk a Magyar7 hetilap 2019/31. számában jelent meg.