„Képes volt egy új világot teremteni: megteremtette nekünk a CSALLÓKÖZT”

Amikor néhány hónapja a Kaszinó ülésén valaki azt javasolta, hogy az idén Marczell Bélát tüntessük ki, rögtön igent mondtam. Hiszen ki kaphatná a Szent György Díjat, ha nem Marczell Béla? Ki lenne az, ha nem ő, akinek egész életútja, munkássága harmóniában lenne a díj által felvázolt értékekkel?

A laudációval kapcsolatosan természetesen újraolvastam a halálakor megjelent megemlékezéseket, életrajzokat. Mindenki kiemeli emberségét, hitét, szeretetét, példamutató magatartását, tudományos munkásságát. Már ez is elég a díj megítélésére.

Mit is írnak a megemlékezések?

Marczell Béla 1924-ben született Kisudvarnokon. Majd egy tipikus csallóközi, felvidéki életút következik. Gimnáziumi tanulmányait Pozsonyban kezdte, majd a 39-es visszacsatolás után Dunaszerdahelyen folytatta, de 45-ben már Komáromban érettségizett. A budapesti Pázmány Péter Egyetemen szerzett történelem-magyar szakos diplomát. Bábáskodott a csehszlovákiai magyar nyelvű oktatás újraélesztésénél is. Amikor 1950-ben újra megnyílt a dunaszerdahelyi magyar nyelvű gimnázium, ott vállalt tanári állást. Az 56-os események idején azonban olyan emberi magatartást tanúsított, amelyet az akkori rendszer nem látott szívesen, és amely miatt el kellett, hogy hagyja a tanítói pályát. 1960-tól a Csallóközi Múzeum létrehozásának szentelte életét, amely végül is 1964-ben jött létre, és amelynek igazgatója volt egészen 1976-ig. A 80-as évek végén innen ment aztán nyugdíjba is.

A tudományos munkásságának fókuszában, feltehetőleg Csaplár Benedek hatására a népi hiedelemvilág és a népszokások állottak. Önálló publikációi – A Csallóköz hiedelemvilága és a Naptár és a néphagyomány – is ebben a témában jelentek meg. A kutatás mellett előadásokat tartott, amelyek mindig tömegeket vonzottak. Egyesek egyenesen a tudományos ismeretterjesztés apostolának is nevezték. Munkássága tehát közismert, elismerése a legmagasabb szintű.

De ki volt az én számomra Marczell Béla?

Életutunk már rögtön a születésem után találkozott, mert hiszen ott lakott a közvetlen közelünkben, ismerte apámat és anyámat is. Egy alkalommal, jóval később Ág Tibor, a neves néprajzkutató bemutatott neki, azt gondolva, hogy nem ismer. Béla bácsi, a maga bélabácsis módján kacagva mondta, hogy: ez az a gyerek, akinek kiskorában ilyen és ilyen a balesete volt. Tibor bácsi rögtön megértette, hogy Marczell Béla velem kapcsolatos emlékei még régebbre nyúlnak vissza, mint saját magamnak, mert ez a baleset még annyi idős koromban volt, amire én még nem is emlékezhettem, és csak a szüleim elbeszéléséből tudtam róla.

Életutunk a tényleges katonai szolgálatom letöltése után a templomban találkozott ismét. Viszonylag rendszeresen templomba járó emberként sokszor láttam, ahogy ott ült egy széken a sekrestye ajtóban. Egy olyan ember jelenik meg az emlékeimben, aki mélyen átélte és megélte katolikus vallását. Ugyanakkor a vallási kérdésekről akkora derűvel és felszabadultan tudott beszélni, hogy magával ragadta a nem hívőket is.

És ugyanilyen emlékek jelennek meg a szemem előtt, amikor a szakmai tudásáról szólok. Egyszer a templom mellet lelkendezve meséltem neki az akkor kibontakozó kutatásaimról, amelyek a középkori karcsai mulattatókkal voltak kapcsolatosak. Figyelmesen hallgatott, majd olyan bélabácsis derűvel kijavította azt, amit rosszul gondoltam. Kiderült, és ez utána még számtalanszor kiderült, hogy tudása olyan rendkívüli, hogy szinte utolérhetetlen. De azt is láttam, hogy örül az érdeklődésemnek, és biztatott, hogy folytassam a kutatást.

Az évek során egyre jobban megismertem, és megnyílt előttem nemcsak a kutató, hanem az ember is. Megértettem, hogy egy rendkívüli személyiséggel van dolgom, és akinek magával ragadó a humora és kiemelkedően éles az esze. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhető, hogy képes volt egy új világot teremteni: megteremtette nekünk a CSALLÓKÖZT.

Nem azt a Csallóközt, amelyet földrajzi fogalmakkal könnyen meg lehet határozni. Nem, hanem azt, amely egyeseknek filozófiai alapon a tökéletes semmi, míg másoknak, olyanoknak, mint Marczell Béla a tökéletes minden. Ehhez a világhoz fájós lábú öregasszonyok, szúrós tekintetű pásztorok világán keresztül vezet az út, és az úton szembe kell szállnunk láncos orrú bikákkal, vagy olyan szerzetekkel, amelyeknek lólába van. Másként mondva: kutatásaival elénk tárta saját mitológiánkat, ezáltal hazát adott nekünk ebben a tájban. Hazát és múltat, önálló kultúrát, amely csak a miénk, ezé a népé, amelyik hosszú ideje itt lakik a Csallóközben. Csúnya szakszavakkal ezt úgy nevezik, hogy identitást teremtett, vagy még csúnyábban regionális etnicitást.

Ma már tudom, hogy erre csak egy olyan ember volt képes, mint Marczell Béla, akinek életvitele ég és föld között zajlott. Egyszer Istenhez közeledett, máskor pedig földi emberi elmék legmélyére szállt, ahol tüzes emberekkel és garabonciásokkal találkozhatott. Az ilyen egyéniségekre, mint Marczell Béla keleten azt mondják, hogy sámán, egy régi csallóközi pásztor talán azt mondaná rá, hogy táltos. De az ő világában a már egyszer emlegetett apostol mellett talán azt a szót kellene használnunk, hogy pap. Persze, egy olyan pap, aki nem tagja a klérusnak, de mégis egy transzcendenssel kapcsolatot tartó személy. Emellett magasan a laikusok fölött áll, és sokszor még az egyházi embereket is felülmúlja.

Amikor Marczell Béla élt és kutatott, azt az időt még az aranykornak számíthatjuk, és Csallóköz szinte érintetlennek látszott. Neki csak le kellett hajolnia, és mint a régi aranymosóknak, meg kellett látnia az aranyat a sárban. Munkáját napjainkban, amikor már mutatkoztak a pusztulás jelei, tudjuk igazán értékelni.

És végül nem állhatom meg, hogy elmondjam: a jó Isten úgy rendelte, hogy életutunk ismét találkozzék, és az általa alapított múzeumot most én igazgassam néhány évig. Úgy látom, hogy van mit tenni, ha Marczell Béla örökségét kívánom tovább építeni.