„Csak a motiváció fontos, semmi más”

– Hogyan látja, miért fontos és meghatározó, hogy egy kisgyermek a saját anyanyelvén tanuljon, szerezze meg az ismereteket?

– Számomra ez egyértelmű, nem is kérdés. Egyetértek a szakemberekkel, hogy a gyermekeket anyanyelvükön illene megtanítani, hogy az alapvető ismereteket elsajátítsa. Úgy gondolom, hogy ez az alap – hiszen minden információt az élete során ezen a nyelven fog feldolgozni. Szociális és pszichológiai szempontból is könnyebben veszi majd az akadályokat, a meghatározó élményeket jobban átéli, a problémákra és azok megoldásaira is az anyanyelvén gondolkodva fog „reagálni”. Persze jó kérdés az is, mi van, ha nem így lesz – s ez a folyamat gyakorlatilag visszafordíthatatlanná válik, s nyelvet, kultúrát, identitást vált... Vajon ehhez nekem mi a közöm? Nekem – egy ismeretlennel szemben – semmi, hiszen ez az ő privát döntése, s ezt respektálnom kell. De egy pillanat – ha persze az lenne a kérdés, hogy a saját gyermekemet milyen nyelven taníttatom –, a válaszom egyértelmű, az anyanyelvén, magyarul kell tanuljon. Mert fontos számomra, hogy az élmények, az információk, a hozzáállás, egyszóval minden, ami körülvesz minket, azt együtt éljük át, mert ez kötődést, biztonságot és jövőképet, valamint folyamatosságot jelent. Ez a legfontosabb.

 – Miképp tapasztalta meg azt, hogy felvidékiként, magyar iskolából kikerülve Szlovákiában is tudott érvényesülni az életben?

– Az a nevetséges, kisebbrendűségi komplexusokkal, fóbiákkal, alacsonyabbrendűséggel kapcsolatos ideológia, hogy csak az érvényesül Szlovákiában, aki perfekt szlovák nyelvből, az tőlem fényévekre van. Néhány éve adtuk ki a nagysikerű A 100 legsikeresebb felvidéki magyar című kiadványunkat. Ebben 100 olyan felvidéki magyart mutattunk be, az orvosoktól az irodalmi élet jeles képviselőin keresztül a progresszív tudomány, sport, és közéleti szférán keresztül, akik munkásságuk során nem hogy szlovákiai, hanem világszínvonalú eredményeket értek el. Döbbenetes életutakról olvastam, a legeldugottabb gömöri falucskákból indultak el, s gyakorlatilag egy meghatározó attitűdben mindannyian azonosak voltak: szinte mindannyian magyar nyelven végezték el alap és középiskoláikat. Ami a szlovák nyelvtudásomat illeti, bevallom, nem beszélem a szlovák nyelvet tökéletesen, mivel akár hónapokat is leélek úgy, hogy szülővárosomban, ahol élek, Dunaszerdahelyen nem beszélek, s nem gyakorlom a szlovák nyelvet, mert nincs rá szükségem. A munkám is a magyar nyelvterülethez kötődik. De nincs gondom, az én koncepcióm az, ha netán szlovák vezetőkkel kell tárgyalnom, előre jelzem nekik, hogy ne haragudjanak, hetek, hónapok óta nem beszéltem szlovákul, s ha netán nem értenek, csak szóljanak, megmagyarázom, s elnézést kérek tőlük, hogy a ragozásommal is gond lesz... Csak mosolyognak többnyire, s nincs gondom ezzel sem, megértőek, ilyen az életem, nekem nincs ezzel problémám... De voltak idők, amikor sűrűbben, s persze jobban, választékosabban beszéltem szlovákul, amikor folyamatosan szlovák környezetben éltem, a szlovák hajózás kötelékében, s generációm legfiatalabb hajóskapitányaként elvégeztem a Dunai Hajózás parancsnoki akadémiáját – szlovákul. Tehát megfeleltem. Csak a motiváció fontos, semmi más. Megjegyzem, ez az egész mizéria a szlovák nyelvtudással kapcsolatban megváltozna, ha a magyar iskolákban végre koncentráltabban, idegen nyelvként kezdenék tanítani a szlovák nyelvet, mert az döbbenetes, hogy a lányom immár jobban beszél angolul, mint szlovákul... Persze ehhez koncepcióváltásra is szükség lenne, s az elsős magyar osztályban ne a DLÁTO – VÉSŐ szókapcsolat legyen az első megtanulni való lecke a magyar gyerekeknek... De ez most itt tényleg mellékszál.