– A kérdezőben óhatatlanul felmerül, hogy Önnek, illetve családjuknak van-e rokoni kötődése Bihari János zeneszerzőhöz, hegedűművészhez, hiszen, noha kevesen tudják, a verbunkos stílus egyik legnagyobb képviselője Szerdahelyre nősült, és a híres cimbalmosnak, Banyák Simonnak a lányát vette feleségül...
– Igen, a családi hagyomány úgy tartja, hogy van valamilyen távoli kötődés, legalábbis a tágabb rokonságban.
– Honnan a zene szeretete és a profizmusa? Családi örökség?
– Nagyapaim, mindkét oldalon prímások, s jómagam is, kiskorom óta, mióta az eszemet tudom, hegedültem. Mikor tizenkét esztendős voltam, már eljártam búcsúkba, lakodalmakba játszani. Akkoriban Pepi bandája, és a Sándor bandája voltak a környéken, egészen Bodakig, a legismertebbek.
– Fárasztó lehetett...
– Elképzelheti, hogy tizenhárom évesen, két napon át is muzsikáltunk. Nem is tetszett nekem, bevallom, többre vágytam. Meg az embert nem is becsülték meg annyira... Amikor aztán Abonyból Dunaszerdahelyre költöztünk, az 1940-es években, a tejedi Kertalján egy Pestről szintén odaköltözött hegedűs, Cservó Pista kezdett el többedmagammal engem is tanítani.
– Sok mindent tőle tanult meg?
– Azt mondhatom, nagyon jó muzsikus volt, skálákkal kezdtünk. Aztán verbunkosokat, klasszikusokat is oktatott. Mindennap tanított. Ő mondta apámnak, hogy zeneiskolába kellene járnom. Apámék hajlottak rá, így kerültem az 1940-es évek végén Pozsonyba, a zeneiskolába.
Közben megismerkedtünk a Csallóközi Néptáncegyüttes elődjével, akiknek felajánlottuk, hogy szívesen muzsikálnánk a mi fiatal bandánkkal nekik. Onnantól kezdve Pozsonypüspökire is feljártunk hozzájuk, majd kísértük őket sokfelé. Két klarinétos, három hegedűs, csellós, brácsás, bőgős volt a bandában. Ott lettünk „híresek”. Egészen a katonaságig jártunk hozzájuk.
– Az iskola befejezése után jött tehát a katonaság...
– Emlékezetes volt, hiszen akkor aznap délelőtt a konzervatóriumban vizsgáztam, aztán rögtön délután meg a katonazenekarban volt meghallgatás. Ugyanis be kellett rukkolnom, és a zenészeket mind meghallgatásra hívták. Így kerültem aztán a prágai katonazenekarba. Megmondom őszintén, nem akartam Prágába menni, hiszen friss házas voltam, és már vártuk a babát... Hosszú volt a két év.
– Hogyan alakult a katonaság után?
– 1959-ben leszereltem, majd 1960-ban város lett Dunaszerdahely, s ide került a Csallóközi is Somorjáról – így hát folytatódott, ami abbamaradt, folytattuk velük a zenélést.
– Meddig zenélt ott aktívan?
– Körülbelül 1970-ig, de közben a dunaszerdahelyi Arany Kalászban is játszottam. Bár ott segédmunkás, rakodómunkás voltam, s mellette muzsikáltam, esténként. Szép idők voltak, 1960-ban nyílt meg a szerdahelyi kórház, s rengeteg új nővér érkezett – oda az Arany Kalászba járt akkoriban az egész járás fiatalsága, rengetegen mulattak ott.
Innen hívtak fel aztán zenélni Pozsonyba...
– Aztán jöttek a külföldi utak.
– Igen, rengeteg helyre eljutottunk, játszottunk többek között Ausztriában, Németországban, Finnországban, Svédországban, Hollandiában, Svájcban, Lengyelországban, Bulgáriában. Kiközvetített minket az ügynökség, s valójában innen mentem nyugdíjba. Szép időszak volt, de fáradságos.
Először csak hat hónapról volt szó, aztán mindig több lett belőle. A család nehezen viselte, de kellett a pénz. Végül 27 év lett a külföldi fellépésekből...
– Már nyugdíjasként alapította meg a Dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Polgári Társulását. Egyik céljuk a tehetségek felkarolása volt.
– Sok, nagyon sok tehetséges, de kallódó fiatal van. Meg régen az egész járás tele volt valódi zenészdinasztiákkal. Mára sajnos egyre kevesebben vannak – de vannak, és még mindig él a cigányzene. Bár veszített a presztízséből, de él.
Ezt már olvasta?
Méry Beáta vízre írt jelei a Csallóközi Múzeumban
Szobrok, képek, szőttesek – mint „Vízre írt jelek“. Méry...
