Magyarországon, Mosonmagyaróvárott kezdődött a csapat és a darab elismerése, hiszen ezüst sávval, valamint két szereplői díjjal, majd a komáromi Jókai Napokról a darab zenéjének díjával távoztak, míg a Szepsiben megrendezett Egressy Béni Fesztiválon újabb szakmai díjakkal gazdagodtak.
– Mi a fontosabb, ha itthon, vagy ha külföldön díjaznak titeket?
– Nincs különbség – mondják többen is – egyaránt öröm hazai és anyaországi fesztiválon sikeresen szerepelni.
– Számomra a díjak mellett az igazi örömöt a közönség visszajelzése adja – teszi hozzá Pápay Anna. Például Szepsiben egy hölgy nagyon meghatódott a darab és a játékunk láttán. Egyébként pedig minden egyes előadás külön kihívás, mindig van valami kis változás az előadásban.
– Ezek szerint minden előadás más?
– Azért nem kell akkora nagy változtatásokra gondolni – szögezi le a rendező, csoportvezető, Takács Tímea. Mivel a mostani, de az előadásaink nagy része is kamara-előadás, azt nem „betonozzuk be”. Rendezőként adok egyfajta szabadságot a színészeknek, maximálisan kapnak improvizációs lehetőséget. Az a fontos, hogy a végszó megmaradjon, hogy a társ rá tudjon kötni, de ha a szerep, vagy az adott helyzet megkívánja, nyugodtan mozdulhat másképp, változtathat a szövegen is. A Novusnak mindig az volt az erőssége, hogy nem teljesen kötött egyik előadás sem, adott a színészi szabadság.
– A fesztiválok mellett iskolákban is előadtátok már a Wedekind-darabot. Más érzés a saját korosztályotoknak, mint színpadon, zsűri előtt?
– Iskolában jobb szeretek előadni, a nézők nagy része a mi korosztályunk, és kapunk tőlük visszajelzést is – mondja Csizmadia Éva.
– Voltunk olyan iskolában, ahol a 70 nézőből 50 fiú volt – mondanom se kell, hogy tartottam tőle – végül azt hiszem, jobb közönség voltak, mint némely fesztiválon – tudom meg a rendezőtől. Mivel látom én is, de a csapat is, hogy élővé tettük ezt a 20. század eleji darabot, még több helyen szeretnénk a jövőben is előadni. Itt, Dunaszerdahelyen, de a járás több településéről is érdeklődtek iránta.
– Ahogy egy korábbi beszélgetésben utaltál rá, nem rendezői kényszer volt a Wedekind-darab, hanem a csoport tagjai választották azt. Marad ugyanez a munkamenet a jövőben is? – kérdezem Takács Tímeát.
– Ezt a Wedekind-darabot már régen szerettem volna eljátszatni, de mostanra éreztem, hogy egy olyan csapat állt össze, akikkel ezt elő is tudjuk adni. Miután mindenki megkapta a szövegkönyvet elolvasásra, közösen döntöttünk úgy, hogy ez lesz az idei előadásunk. És igen, a jövőben is maradunk ugyanilyen felállásban. Azt tudják hitelesen eljátszani, amihez kötődnek, amiről van véleményük.
– Ha úgy érezzük, hogy van benne potenciál, közel áll hozzánk mondanivalójában, akkor azt jobban átéljük és jobban át is tudjuk adni – egészíti ki Pintes Orsolya.
– Mennyire adjátok/adhatjátok önmagatokat?
– Szerepe válogatja. De igazából olyan szerepeket választunk, ami a leginkább megfelel egy-egy embernek. Miután elolvastuk a darabot, Tímea megkért mindnyájunkat, hogy egy darab papírra írjuk fel, melyik szerepet szeretnénk eljátszani. Amikor Tímea látta, hogy ki mit választott, azt mondta, hogy szinte teljesen egyezik az ő elképzelésével. Szóval mondhatjuk azt, hogy nem kell megerőltetni magunkat, amikor játsszuk a szerepünket.
– Minden eddigi csapattal volt egy felkészülési időszak, amikor helyzetgyakorlatokat, kisebb szerepjátékokat játszottunk, amivel megismertem a karakterüket. Ezáltal már nem olyan nehéz megfelelő darabot, azon belül pedig megfelelő szereposztást találni. Ami az idén megnehezítette a munkámat, hogy az egyik főszereplő fiú kevéssel a mosonmagyaróvári fesztivál előtt lemondta a szereplést. Próbáltam külsőst behozni – sikertelenül –, aztán arra az anyai intelemre gondoltam, hogy abból főzzünk, amit otthon találunk: megkérdeztem Évát, hogy vállalná-e Marci szerepét. Elvállalta, és zseniálisan meg is oldotta, sőt még a társai is jobban elfogadták, mint ez eredeti szereplőt.
– A következő is ilyen mély mondandójú, kortárs gondolkodású előadás lesz?
– Igen, szeretnénk olyat játszani, ami ha nem is kortárs, de „rá lehet húzni” a mai korra, mivel ez jobban érdekli az embereket, megérinti őket. Ráadásul számunkra is könnyebb felfogni, megérteni és előadni, mint a régmúlt idők történeteit – válaszol Emma.
– Szinte biztos, hogy ilyen. Az elmúlt másfél-két év alatt, annak ellenére, hogy nem egy közegből, nem egy iskolából vannak, annyira összeszokott ez a csapat, és annyira értik a drámai hangvitelt is, hogy nyugodtan nyúlhatunk keményebb, elgondolkodtató műhöz, azt át tudják élni, és el is tudják játszani. Erről meg vagyok győződve. És hogy mi is lesz az? Az maradjon még titok – mosolyodik el a csoportvezető.
Ezt már olvasta?
Megszállt múlt, megszállt hétköznapok – kommunista hálózatok Magyarországon és Csehszlovákiában
Itt az MCC új előadása: spiclik, besúgók és társutasok...
Fénnyel írt csodák – nagy érdeklődés mellett mutatták be Dunaszerdahely fotókrónikáját
A várostörténet egy különleges területével gazdagodott...
