Jelenlegi hely

Emléktáblát avatnak Makovecz tiszteletére

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2017, június 18 - 12:41 | Hírek
Makovecz Imrének (1935–2011), Dunaszerdahely város díszpolgárának emlékét a városháza bejárata mellett június 26-ától emléktábla őrzi.
Emléktáblát avatnak Makovecz tiszteletére

Az organikus építészet világhírű magyarországi mestere, a kétszeres Ybl-díjas és Kossuth-díjas műépítész 1998-ban lett a város díszpolgára – erről szóló oklevelét éppen az ő tervei alapján felújított városházán adták át akkor a számára. Ennek okán kezdeményezte a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, annak vezetője, Huszár László, valamint a város korábbi polgármestere, Pázmány Péter, hogy az építésznek városunkban emléktáblája legyen.

Az akkori polgármester, Pázmány Péter 1998-as ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy „a városháza ezentúl Dunaszerdahely új szimbóluma lesz, de az építészeti alkotás mellett az a szellemi hatás sem hanyagolható el, amit Makovecz Imre városunkba hozott.”

Az alkalomra felújított, tatarozott városházi bejárat mellé kerülő emléktáblát, amelyet június 26-án, 17.00 órakor avatnak fel, a Munkácsy-díjas dunaszerdahelyi szobrászművész, Lipcsey György készítette.

Makovecznek nem csak a felújított felújított városháza az egyetlen munkája Dunaszerdahelyen, hanem többek között a Fő utca, vagy a templomtér üzletsora is az ő keze nyomát viseli.

Az építész kiszolgáltatott címmel Gaál László tollából 1998-ban az Új Szóban megjelent interjúban a következőt olvassuk:

„Hogyan került kapcsolatba Dunaszerdahellyel, miért éppen ennek a csallóközi városnak az arculatát próbálja emberibbé formálni?

Sohasem az építész választja a helyet, mindig az építészt választják. Ide az előző polgármester, Öllős Árpád hívott. Magyarországon akkor már csináltuk a revitalizációs programot. Dunaszerdahelyen ez azért volt nehéz, mert a várost gyakorlatilag földig lerombolták, és lett belőle egy nagy lakótelep. Itt is úgy kezdtünk a munkához, mint máshol: szociológusok, népművelők, itt dolgozó építészek, a hatóságok, szolgáltatók segítségével megpróbáltunk koordinált munkát végezni. Bevallom, hogy kezdetben bukás volt, mert azt hittük, hogy az itteni építészek kitűnően együttműködnek velünk. Ez nem így történt, megijedtek tőlünk, úgy gondolták, hogy el akarjuk venni a kenyerüket. Bizonyos időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek, ez nem így van.

Mennyivel nehezebb egy meglevő épületet átalakítani, mint mondjuk a zöld rétre tervezni egy újat?
Egy ilyen öreg építésznek, mint én, már nem nehezebb. Ha fiatal az ember, akkor sokkal nehezebb, mert ha folytatni akarná a régit, ahhoz bonyolultabb öszszefüggéseket kell megérteni, stílusérzékének kifinomultabbnak kell lennie. Csak az tud alkalmazkodni, aki egyszer már önálló volt. Kezdő építésznek a legkönnyebb feladat olyan vadonatúj házat tervezni, amelynek még a környezetében sincs semmi. Az alkalmazkodás az egy elegánsabb és önállóbb embert kíván. A főutca felújításánál is az volt a kiindulási pont, hogy ez valaha egy magyar-zsidó kereskedő mezőváros volt, eleven üzletutcákkal; nagy élet volt ebben a városban. Földszintes, egyemeletes, szecessziós, eklektikus épületek voltak szinte mindenhol. Ezeket bontották le a múltban és amelyek megmaradtak, azok díszeit leverték. Én ebből indultam ki, nem akartam itt vadonatújat csinálni. A városházával szembeni földszintes, tetőtérbeépítéses üzletház tulajdonképpen nem egyéb, mint visszaállítása a réginek. Valójában a város emberi vonatkozásait kerestük. Ilyen lesz a főtér is. A Csallóköz régi népi építészetének elemeiből csinálunk a régi templom körül egy új főteret. Még a csütörtökhelyi templomnak a tornya is egy kicsit benne lesz, mert folytonosság nélkül nem lehet élni.”