Jelenlegi hely

A cigányzene nagykövete

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2018, március 3 - 15:00 | Kultúra
Banyák István, városunk híres cigányprímása idén 80 esztendős. Számos elismerés áll mögötte, többek között a Magyar Ezüst Érdemkeresztet is megkapta. Nevéhez fűződik a Dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Polgári Társulásának megalapítása, de egész életútja a magyar cigányzene megismertetéséről szól. Jelentős életút áll mögötte. Az áprilisban Pro urbe-díjban részesülő muzsikust életjubileuma kapcsán kérdeztük.
A cigányzene nagykövete

– A kérdezőben óhatatlanul felmerül, hogy Önnek, illetve családjuknak van-e rokoni kötődése Bihari János zeneszerzőhöz, hegedűművészhez, hiszen, noha kevesen tudják, a verbunkos stílus egyik legnagyobb képviselője Szerdahelyre nősült, és a híres cimbalmosnak, Banyák Simonnak a lányát vette feleségül...

– Igen, a családi hagyomány úgy tartja, hogy van valamilyen távoli kötődés, legalábbis a tágabb rokonságban. 

– Honnan a zene szeretete és a profizmusa? Családi örökség?

– Nagyapaim, mindkét oldalon prímások, s jómagam is, kiskorom óta, mióta az eszemet tudom, hegedültem. Mikor tizenkét esztendős voltam, már eljártam búcsúkba, lakodalmakba játszani. Akkoriban Pepi bandája, és a Sándor bandája voltak a környéken, egészen Bodakig, a legismertebbek. 

– Fárasztó lehetett...

– Elképzelheti, hogy tizenhárom évesen, két napon át is muzsikáltunk. Nem is tetszett nekem, bevallom, többre vágytam. Meg az embert nem is becsülték meg annyira... Amikor aztán Abonyból Dunaszerdahelyre költöztünk, az 1940-es években, a tejedi Kertalján egy Pestről szintén odaköltözött hegedűs, Cservó Pista kezdett el többedmagammal engem is tanítani. 

– Sok mindent tőle tanult meg?

– Azt mondhatom, nagyon jó muzsikus volt, skálákkal kezdtünk. Aztán verbunkosokat, klasszikusokat is oktatott. Mindennap tanított. Ő mondta apámnak, hogy zeneiskolába kellene járnom. Apámék hajlottak rá, így kerültem az 1940-es évek végén Pozsonyba, a zeneiskolába. 

Közben megismerkedtünk a Csallóközi Néptáncegyüttes elődjével, akiknek felajánlottuk, hogy szívesen muzsikálnánk a mi fiatal bandánkkal nekik. Onnantól kezdve Pozsonypüspökire is feljártunk hozzájuk, majd kísértük őket sokfelé. Két klarinétos, három hegedűs, csellós, brácsás, bőgős volt a bandában. Ott lettünk „híresek”. Egészen a katonaságig jártunk hozzájuk.

– Az iskola befejezése után jött tehát a katonaság...

– Emlékezetes volt, hiszen akkor aznap délelőtt a konzervatóriumban vizsgáztam, aztán rögtön délután meg  a katonazenekarban volt meghallgatás. Ugyanis be kellett rukkolnom, és a zenészeket mind meghallgatásra hívták. Így kerültem aztán a prágai katonazenekarba. Megmondom őszintén, nem akartam Prágába menni, hiszen friss házas voltam, és már vártuk a babát... Hosszú volt a két év.

– Hogyan alakult a katonaság után?

– 1959-ben leszereltem, majd 1960-ban város lett Dunaszerdahely, s ide került a Csallóközi is Somorjáról – így hát folytatódott, ami abbamaradt, folytattuk velük a zenélést.

– Meddig zenélt ott aktívan?

– Körülbelül 1970-ig, de közben a dunaszerdahelyi Arany Kalászban is játszottam. Bár ott segédmunkás, rakodómunkás voltam, s mellette muzsikáltam, esténként. Szép idők voltak, 1960-ban nyílt meg a szerdahelyi kórház, s rengeteg új nővér érkezett – oda az Arany Kalászba járt akkoriban az egész járás fiatalsága, rengetegen mulattak ott.

Innen hívtak fel aztán zenélni Pozsonyba...

– Aztán jöttek a külföldi utak.

– Igen, rengeteg helyre eljutottunk, játszottunk többek között Ausztriában, Németországban, Finnországban, Svédországban, Hollandiában, Svájcban, Lengyelországban, Bulgáriában. Kiközvetített minket az ügynökség, s valójában innen mentem nyugdíjba. Szép időszak volt, de fáradságos.
Először csak hat hónapról volt szó, aztán mindig több lett belőle. A család nehezen viselte, de kellett a pénz. Végül 27 év lett a külföldi fellépésekből...

– Már nyugdíjasként alapította meg a  Dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Polgári Társulását. Egyik céljuk a tehetségek felkarolása volt.

– Sok, nagyon sok tehetséges, de kallódó fiatal van. Meg régen az egész járás tele volt valódi zenészdinasztiákkal. Mára sajnos egyre kevesebben vannak – de vannak, és még mindig él a cigányzene. Bár veszített a presztízséből, de él.