„Szeretem a kihívásokat”

Éppen csomagolt, amikor felkerestem, hogy nagyon gazdag, színes pályafutásáról kérdezzem.

Milyen érzésekkel csomagolsz?

Rosszabbra számítottam. Már érlelődött bennem, hogy egyszer be kellene fejezni. Az elmúlt félévben nagyon sok volt a munka, sokat utaztam a járás iskoláiba; telítődtem, elfáradtam. Másrészt pedig növekszik a család, édesapám 94, anyósom 91 éves, mindketten egyedül élnek, tehát vannak egyéb kötelezettségeim is. A család nagyon fontos, az első helyen van. A menyem szeretne visszamenni dolgozni, kétéves lesz a kisebbik unokám, és nem akartam, hogy bölcsődébe adják. Ez is lökést adott hozzá, hogy van feladatom.

Kicsit menjünk vissza a múltba. Beszélj a családodról, tanulmányaidról.

Faluról, Légről származom, egyszerű szülők gyereke vagyok. Szüleim annak ellenére, hogy nem voltak iskolázottak, biztosan képesek lettek volna elvégezni iskolákat, de abban az időben ezt sok minden behatárolta. Anyukám élete végéig fájlalta, és mindig azt hallottam tőle, hogy »tanulni kell, a tudást nem vehetik el tőletek«. Nem is volt ezzel probléma. Nagyon jó pedagógusaim voltak, tudtak motiválni a tanulásra. Alapiskolába szívesen jártam, a szünidő végén már alig vártam, hogy kezdődjék a tanítás. Érdeklődő voltam, mindig többféle dolog érdekelt, szavalóversenyre jártam, sportoltam. Az a típus vagyok, aki soha nem tud csak egy vágányon mozogni, mindig többfélét csinálok egyszerre. Gimnáziumba Somorjára jártam, nagyon jó szakaszában az iskolának. Emberileg is jó tanáraim voltak, akik nagyon tudtak inspirálni. Sokat vittem el magammal. A legfontosabb a kíváncsiság, az új iránti vágy volt bennem. Magyar–szlovák szakra jelentkeztem, mert kisgyerekkoromtól mindig tanítani akartam, de abban az évben nem nyílt ilyen szakpárosítás. Gyorsan mást kellett választani. Olyat akartam, hogy majd emberekkel dolgozhassak. A Comenius Egyetemen új szakként indult a pszichológia–filozófia, és úgy éreztem, hogy ez talán nekem való. Mivel még nem volt tapasztalatuk a tanszéken, ugyanazt végeztük el, mint az egyszakos pszichológusok. Velük jártunk az előadásokra, csak nekünk voltak a pedagógiai tárgyak is. A végén igazolást kaptunk arról, hogy a végzettségünk megfelel a teljes pszichológusi végzettségnek.

Mielőtt végeztem, a tanszékvezetőm megkérdezte, hogy volna-e kedvem főiskolán tanítani. Örömmel elvállaltam. Nyitrán az akkori pedagógiai főiskolán nem volt magyarul tudó ember, aki a magyar tagozaton tanította volna a pszichológiát. ’68 megtette a magáét, több oktatónak el kellett hagynia a katedrát. 1971-ben végeztem, ott indult a pályafutásom. Bedobtak a mély vízbe, de nagyon élveztem a tanítást. Közben férjhez mentem, megszületett a két lányunk. A férjem mezőgazdasági mérnök, és mindenképp vissza akart jönni a Csallóközbe. Légen kínáltak fel neki lakással együtt állást. Úgy döntöttünk, hogy eljövünk Nyitráról. Ezt én nagyon nehéz szívvel tettem meg. Még két évet ingáztam. Hajnalban mentem, este jöttem, két óvodás kisgyerek mellett. Szombaton is menni kellett. És amikor észrevettem, hogy a kisebbik lányom ezt lelkileg nagyon nehezen viseli, – kilenc év után – felmondtam. Nagyon nehéz döntés volt, még most is könnyek jönnek a szemembe, ahogy felidézem. Kicsit hozzásegített az elhatározásomhoz, hogy kezdtek nem jó szemmel nézni a magyarokra. Csak az előadásokat tarthattuk magyarul, a gyakorlatokat már szlovákul kellett vezetnünk. Sohasem tetszett, ha annyira beszabályozzák az embert. Dunaszerdahelyen nem volt pedagógiai pszichológiai tanácsadó, ki kellett építeni. 1980 februárjában megkaptam ezt az állást. Egészen 1997-ig voltam az intézmény igazgatója. Nagyon jó közösség voltunk, jól tudtunk együtt dolgozni. Szép évek voltak, érdekes dolgokat csináltunk. Később a férjem is a városban kapott állást, ingáztunk, a két óvodás meg Légen volt; ezért Légről Szerdahelyre jöttünk lakni. Akkor már a fiam is megszületett.

Miért mentél el a tanácsadóból?

Nem a tanácsadóval volt probléma, hanem 1989 után nemzeti párti főnököm lett, aki nem nézte jó szemmel, hogy városi önkormányzati képviselő lettem; elég aktív voltam minden téren. A szlovák–magyar kérdésből csinált nagy ügyet. Szálka volt a szemében, ha a magyar iskolák igazgatóival dolgoztam, képzést szerveztem nekik. Ugyanúgy felkínáltam a szlovák iskoláknak is, csak ők akkor nagyon nyeregben érezték magukat, nekik ilyenre nem volt szükségük. Kereste az alkalmakat, hogy megfogjon. Mikor nem talált rajtam fogást, azokkal az igazgatókkal kezdett packázni, akik részt vettek a képzéseken. Ezt nem akartam, és elmentem.

Mi következett?

Igazgatóhelyettesnek kértek fel az Ozorák-iskolában, ahol már korábban is tanítottam, de két vagy három hónap múlva azt tapasztaltam, hogy nagyon beskatulyázódik az ember, s úgy éreztem, nekem ez nem való. Akkor voltak a parlamenti választások, és felkértek, hogy vállaljam el a Munka-, Szociális és Családügyi Hivatal vezetését Dunaszerdahelyen. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de szeretem a kihívásokat, és azt gondoltam, hogy jó lesz gyakorlatban megtapasztalni bizonyos dolgokat. Így is lett. 1999 júliusában léptem be, akkor hozták az új szociális törvényt. Arra sem volt időm, hogy kicsit belelássak a dolgokba, több mint ezer kérvény várt. Rémes volt, hogy jöttek az emberek, és mindenki mindent akart, és egyszerre akarta. De boldogultam velük.

Milyen esetekkel találkoztál?

Történtek igazságtalanságok, volt, hogy járt volna a juttatás, de valamilyen oknál fogva nem kapták meg. Másfelől túlzott nagyvonalúságot láttam, talán nem volt átgondolva a törvény; kár, hogy a készítői nem kérdeztek meg embereket a gyakorlatból. Sokan nagyon mohók voltak, azt gondolták, hogy nekik minden jár. Ha nem kapta meg a támogatást, azt hitte, hogy én vagyok rosszindulatú, sajnálom tőle. Előfordult, hogy az ügyfél előtt kihúztam a fiókot, mert azt gondolta, hogy onnan osztogatom a pénzt. A törvény hiányosságai ott csapódtak le, mikor százával jöttek az emberek. Volt úgy, hogy nem lehetett megmozdulni az egész járási hivatalban, annyian sorakoztak. Borzasztó volt az alkalmazottaknak is. Egy csomó változás történt, közben mindenkinek az állapotát újra felül kellett bírálni. Mindenféle ügyfél akadt, fenyegetőző is. Engem is többször megfenyegettek, a családomat. Nehéz volt.

Pszichológusként hogyan tudtad kezelni ezeket a helyzeteket?

Aránylag jól. Mondtam is az alkalmazottaknak, hogy a problémás eseteket küldjék nyugodtan hozzám. A legtöbbször sikerült is lehiggasztanom az ügyfelet. Bejött nagy hanggal, s akkor leültettem, hogy mondja el a problémáját. Végighallgattam, aztán nyugodtan elmondtam, hogy igen, szívesen, de ezek és ezek a lehetőségek. Itt a törvény, nézze, nem lehet. A többségük megértette, de néhány nem tudta elfogadni, a dühét nem tudta feldolgozni. Olyan is volt, hogy nekem kellett meggyőznöm valakit, hogy »könyörgöm, maguknak ez jár«. A sérült fiukat két oldalról tartani kellett, mikor sétálni vitték. Jogosult volt autóra meg egyéb juttatásra, s ők a nagy szerénységükben: jaj, dehogy. S győzködtem őket, hogy gondoljanak a fiukra, az ő élete is könnyebb lenne. Mások, akik nem voltak jogosultak támogatásra, futkostak mindenhova, és elintézték, de tehetetlen voltam, mert a felsőbb szervek azt mondták, hogy ha megfelelő papírjaik vannak, akkor azt nem bírálhatom felül. Több esetről tudtam, hogy az orvos nem az állapotnak megfelelő szakvéleményt adott, de nem tehettem semmit. Nehéz négy év volt. Tovább nem vállaltam. Rengeteg volt a munka, de sokat tanultam, edződtem, higgadtabb lettem, jó élettapasztalat volt. Beleláttam sok ember életébe, nehézségeibe, s ez megerősítette bennem, hogy mekkora érték az egészség, milyen jó, hogy egészséges vagyok, és a családom is az.

Innen vezetett az út a gyógypedagógiai tanácsadóba?

Az, hogy idekerültem, bizonyos mértékig a véletlennek köszönhető. Hecht Anna a Nagyszombati Kerületi Tanügyi Hivatal vezetőjeként 2006-ban gyógypedagógiai tanácsadó nyitását szorgalmazta magyar gyerekek számára. Egy nap felhívott, hogy vállaljam el a pszichológusi munkát. Akkor már Komáromban a Selye Egyetemen pszichológiát adtam elő, előtte pedig egy évig László Béla felkérésére Nyitrán is tanítottam. Végül, hogy meg lehessen nyitni a tanácsadót, elvállaltam; emellett vagy két évig még jártam Komáromba, szombaton is, mert az összes szaknak vittem a pszichológiát. Közben 4-5 évig továbbképzéseket is tartottunk. Akkor jött a kreditrendszer a pedagógusoknak, és nem volt, aki magyarul tartson nekik továbbképzést; de szlovák iskolák számára is csináltuk. Örültek, mert helyben volt, mi meg állandóan utaz-tunk. Őrült munka volt. Például pénteken Királyhelmecen voltunk, onnan Nagykaposra mentünk, majd Bártfára. Tízórás blokkok voltak. Nem is tudom, hogyan bírtam. De jó volt, mert rengeteget adott. Amikor pedig úgy éreztem, hogy már a család rovására megy, döntöttem, hogy otthagyom az egyetemet.

Milyen volt a gyógypedagógiai tanácsadóban a munka?

Sok mindent tudtam a fogyatékossággal élőkről. Felnőttekkel a szociális ügyi hivatalban találkoztam, gyerekekkel még a pszichológiai tanácsadóban. Ami új volt, és kezdetben szokatlan, hogy csak olyan gyerekekkel kellett dolgoznom, akiknek valamilyen fogyatékosságuk, rendellenességük, viselkedésproblémájuk van. Kicsit aggódtam, hogy képes leszek-e folyamatosan úgy összpontosítani erre a munkára, hogy ne égjek ki.Úgy gondolom, sikerült. Soha nem éreztem azt, hogy belefáradtam, belefásultam volna.

Minek lehet ezt köszönni?

Talán a személyiségtől is függ, hogy az ember mennyire tudja feldolgozni ezeket a történeteket, megtartani a három lépés távolságot, nem belehalni minden egyes esetbe; úgy, ahogy az orvosnak is meg kell ezt tanulnia, különben beleroppan. Tudtam nagy empátiával dolgozni gyerekkel is, szülővel is. Mindig figyeltem arra, hogy a szülő vagy a gyerek hogyan éli meg a helyzetét. Azzal tudunk a legtöbbet segíteni, ha megpróbáljuk megérteni őket, beleélni magunkat a helyzetükbe, amit sose lehet teljes mértékben, és bizony nem egyszer kérdeztem magamtól, hogy én tudnék-e jobban reagálni, tudnám-e jobban kezelni a problémát. A tanácsadóban végzett munka azt adta nekem, hogy soha nem szabad megítélni az embert anélkül, hogy megpróbálnám megismerni. Nagy tanulság volt számomra. A fiatalabb kolléganőknek mindig mondtam, hogy »ne siessetek a szülő megítélésével, mert ti még nem voltatok abban a helyzetben«. El tudom azt is fogadni, ha a szülő nem úgy reagál, ahogy elképzelném, mert úgy viselkedik, ahogyan képes rá; mindig megvan az oka, hogy miért úgy, nem pedig másként. Amíg nem ismerem viselkedésének a mozgatórugóit, nem szabad ítélkeznem.

Amikor a szülőnek szembesülnie kell azzal, hogy a gyermeke valamilyen fogyatékossággal jön a világra, vagy később derül ki a rendellenesség, biztos, hogy nagy tragédia. Jönnek a kérdések, hogy »miért pont velem történt?«, stb. S hogy utána ki tud-e kerülni ebből a szakaszból egy kicsit racionálisabb szakaszba, az sok mindentől függ. Például attól, hogyan reagál a társa. Azt tapasztaltam, hogy a férfiak sokkal nehezebben viselik el, ha a gyerekkel valamilyen probléma van, és az apa gyakran elhagyja a családot. Mikor az anya egyedül marad ilyenkor, különböző módon reagál rá. Van, aki önmagát vádolja: »biztosan én tettem valamit rosszul, én okoztam ezt a helyzetet«. Önfeláldozó életet kezd el élni. Önmagát háttérbe szorítja, mintha nem volna joga élni a saját életét, minden a fogyatékossággal élő gyerek körül forog. Teljesen feláldozza magát. Beszélgettem olyan szülővel, aki el sem tudja képzelni, hogy a szabadidejét úgy töltse el, ahogy szeretné, ahogy jólesne neki. Ha megengedné magának, ezt olyan önmarcangolás követné, melyet nagyon nehezen élne meg.

Volt sikerélményed ilyen anyukával?

Igen. Azt gondolom, hogy úgy tudok a legtöbbet segíteni, ha kicsit lelkileg megerősítem. Az egészségügyi vonatkozást az orvos – hol jól, hol kevésbé jól – kezeli. Néha ott is kell korrigálnunk, mert némelyik szakember nem nagyon érzi át a lélektani hátteret, és nem gondol arra, hogy a szülőnek lelkileg is fel kell dolgoznia a traumát. Bizony sok esetben azt tartottam a legfontosabbnak, hogy elhitessem a szülővel: joga van ahhoz, hogy éljen. Számomra is nagy öröm volt, amikor felkeresett valaki, és megköszönte, hogy hozzásegítettem őt ehhez. Az ilyen pillanatokért volt érdemes ezt csinálni. Előfordult, hogy együtt sírtunk, de akkor arra volt szükség. Volt olyan szülő, aki azt gondolta, hogy nem szabad gyengének mutatkoznia, nem szabad elengednie magát, mindig erősnek kell lennie, és jöttek a különböző szomatikus tünetek. Vele meg azt kellett megértetni, hogy így nem folytathatja, mert előbb-utóbb beleroppan, és az a gyereknek sem jó. Nem baj, ha a gyerek időnként azt látja, hogy én is el tudok gyengülni. Színes a paletta. Mindenki a maga módján, vérmérséklete, érzelmi élete, családi viszonyai szerint próbálja feldolgozni a helyzetet, mert nem mindegy, hogy a család támogató, és igyekszik az anya helyzetén könnyíteni, vagy – ilyennel is találkoztam – az egész család őt okolja a történtekért.

A szakmai vonalon és a családon kívül közéleti szerepeket is vállalsz. Önkormányzati képviselő voltál, elnöke a Katedra Társaságnak, majd a Katedra Alapítványnak.
Már említettem, hogy akkor éreztem jól magam, ha több területen dolgozhattam egyszerre, mert mindegyik valami másfajta tapasztalatot adott. Sokrétű tevékenységet folytattunk a Csallóköz Barátainak Körében is, a szerdahelyi kaszinóval bekapcsolódunk a Szent György-napok szervezésébe, és rendbe hoztuk a katonatemetőt.

Így visszatekintve pályafutásodra, mennyire vagy elégedett?

Nem bántam meg semmit. Ez annak is köszönhető, hogy az a típus vagyok, aki ha egyszer meghozta a döntést, utána már nem foglalkozik azzal, hogy mi lett volna, ha…, mert azon már nem lehet változtatni. Úgy érzem, hogy azt csináltam, amit szerettem volna, hiszen a tanításra is volt lehetőségem. Az egyetemi oktatást élveztem, a mai napig van rá lehetőségem a Szent Erzsébet Egészségügyi és Szociális Munka Főiskolán.

Mi adott erőt ehhez a sokféle feladathoz?

Jó géneket örököltem, nagy a munkabírásom, kevés az alvásigényem, és ha érdekes dolgokat tudtam csinálni, mindig feltöltöttek energiával. Ha szükséges, elvonulok pihenni egy könyvvel, zenét hallgatok, vagy kimegyek a természetbe. Látom az értelmét annak, amit csinálok. Segíteni tudok, látom, hogy az emberek elhiszik, amit próbálok nekik átadni. Ez is pluszenergiákat ad. Meg a család, a gyerekek. Sokan csodálkoztak azon, hogy három gyereket vállaltam; én nagyon sajnáltam, hogy nem lett több. Most már itt vannak az unokák. Megvannak a források, csak meg kell találni őket. A kolléganők mondják, hogy a higgadtságot és a harmóniát irigylik bennem. Ilyen vagyok.

Tóth Erika

(Az írás a Carissimi 2017/4-es számában jelent meg)