Kövér László beszéde a Magyar Kultúra Napján

„A Szlovákiában élő magyarság éppúgy, mint a magyar nemzetnek minden egyes tagja, két kincset őriz szívében és a lelkében és ez a két kincs: a magyarsága és a keresztény mivolta. A magyar nemzetnek évezredes történelméből láthatjuk, hogy a legnagyobb fiai, legnagyobb alkotói egyaránt voltak magyarok és keresztények, egyaránt szolgálták a hazát és az Istent.”

Tisztelt Elnök Úr!

Tisztelt Ünneplő Honfitársaink, kedves csallóközi magyarok!

Felvidéki mártírunk, Esterházy János a fenti szavakkal fogalmazta meg nemzeti kultúránk örök lényegét: nyelve által magyar, amely a sajátosságában mindenkivel szemben megkülönbözteti, és hite által keresztény, amely az egyetemességben sokakkal egyesíti.

Nemzeti himnuszunkat – amelynek megszületése időpontját, 1823. január 22-ét, a magyar kultúra ünnepnapjaként tartjuk számon – egy kálvinista magyar költő, Kölcsey Ferenc írta, egy katolikus zeneszerző, Erkel Ferenc zenésítette meg, és a nagyvilág magyarságának minden felekezete, minden közössége, minden hívő és nem hívő magyar magáénak érezheti, erőt és reményt meríthet belőle.

A nyelvben és hitben gyökerező emberi kultúra nem pusztán felgyülemlett tudás, nem pusztán közös információhalmaz, nem pusztán a történelmi idő és a földrajzi tér korlátain átívelő műveltség, hanem az életet szabályozó alapelvek összessége, értékrend és szenvedély, amely az önmegvalósítás és az önvédelem legmélyebb és legerősebb eszköze.

Nyelvészek szerint napjainkban a világon élő több mint hétmilliárd ember által beszélt nyelvek száma 6 és 7 ezer közé tehető, mindebből Európában közel 300 nyelvet tartanak számon, ami 4 százalékát képezi a világunkban beszélt nyelveknek.

A nyelveken belüli dialektusok száma megközelíti a húszezret.

A múltra vonatkozóan a szakemberek még megbecsülni sem tudják, hogy hány nyelv létezett, hány nyelvet és kultúrát nyelt el a történelem.

Napjainkban statisztikailag számolva 14 naponta hal ki egy nyelv a világban, így 2100-ra a ma beszélt élő nyelvek közel fele holttá válik. XXI. századunkban a világvallások nagy reneszánsza zajlik, függetlenül az Európában tapasztalható ateizmust célzó folyamatoktól, a világ nem szokik le a vallásokról, hanem visszatalálni látszik hozzájuk.

A világon élő több mint hétmilliárd emberből jelenleg minden harmadik ember – azaz 2,3 milliárd fő – keresztény, 1,6 milliárd muszlim, a hinduk száma 1,3 milliárd, a buddhistáké 0,5 milliárd az ateisták és agnosztikusok számát pedig 1 milliárdra becsülik.

Az előrejelzések szerint a muszlimok száma a világban 2100 fordulóján haladja meg először a keresztények számát, de 2050 után már minden tíz keresztényből négy él majd Afrika Szahara alatti területein.

Amikor magyar nyelvünkben és keresztény hitünkben gyökerező kultúránk teljesítményét, múltját és jövőjét vesszük számba, akkor hasznos, ha nem feledkezünk meg ezen nagy világfolyamatok sarokszámairól sem.

A kedvező vagy kedvezőtlen földrajzi, történelmi feltételek mellett, vagy azok ellenére a kultúra csak akkor és csak addig tart meg egy közösséget, amíg a közösség is képes megtartania kultúráját.

Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében ez több mint egy ezredéven, 34 nemzedéken keresztül sikerült, de ne feledjük azok intő példáját sem, akiknek ez nem sikerült.

A nemzethalál ugyanis nem pusztán a romantika korát túlélt aggódó költői látomás, hanem nyers valóság is lehet, és engedjék meg, hogy minderre ne a történelem ködébe vesző példákat említsek, mint a Kárpát-medencében előttünk járt vizigótokat, gepidákat, longobárdokat, avarokat vagy másokat.

Történészek szerint a honfoglalás idején a magyarok és a legközelebbi nyelvrokonaik, a vogulok – vagy ahogy önmagukat nevezik: a manysik – lélekszáma nagyjából azonos volt, néhány tízezernyi, legtöbb néhány százezer fő.

A magyarok bejöttek a Kárpát-medencébe, kereszténnyé váltak, egységes magyar nyelvet teremtettek, és egy ezredév után, minden történelmi csapás ellenére ma legalább tizenkétmilliónyian élünk a Kárpátok alatt.

A vogulok az Urál hegység keleti lejtőin maradtak, és noha a középkorban még legyőzték az orosz hadakat, és a XVII. században egy közel 900 ezer négyzetkilométeres területet uraltak – tízszer akkorát mint a mai Magyarország –, a hat különböző nyelvjárás egységesítésének hiányából fakadó nyelvi erőtlenség, valamint a keresztény egyetemességen őket kívül rekesztő sámánista vallásuk miatt a kultúrájuk nem tudta megvédeni őket, a történelem nehéz csapásai alatt közösségük elenyészett, s 1989-ben alig több mint 8 ezer vogult tartottak számon a szülőföldjükön.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Az elmúlt években sokszor és sok helyen beszéltünk arról a politika nyelvezetén, hogy modernnek mondott szép új világunkban, amelyben élünk, mi fenyegeti magyar létünket, kultúránkat, nemzetünket és államunkat.

Engedjék meg, hogy mindezen fenyegetésekről ma, a magyar kultúra napján ne a politika, hanem a költészet nyelvén szóljak, hivatkozva főtisztelendő néhai Hajdó István főesperes atyára, aki a Ceausescu-féle vészkorszak idején, 1983-ban Gyergyóújfaluban hálaadáskor elmondott prédikációjában a Trianon utáni Erdély nagy fiának, Reményik Sándornak kiadatlan verseként idézte a következő sorokat, melyek a mi jelenünket és jövőnket is fenyegető veszélyre figyelmeztetnek, eképpen:

„Meg fogják szüntetni a hitet a Világosság nevében / Aztán a Világosságot fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni a Lelket az Ész nevében / Aztán az Észt fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni az Irgalmasságot az Igazságosság nevében / Aztán az Igazságot fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni a Szeretetet a Testvériség nevében / Aztán a Testvériséget fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni az Igazságot a Kritika nevében / Aztán fogják a Kritikát megszüntetni.

Meg fogják szüntetni a Szó értelmét a Szó értéke nevében / Aztán a Szó értékét fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni a Fenségest a Művészet nevében / Aztán a Művészetet fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni az Alkotásokat a Kommentárok nevében / Aztán a Kommentárokat fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni a Szenteket a Lángész nevében / Aztán a Lángészt fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni a Prófétákat a Költők nevében / Aztán a Költőket fogják megszüntetni.

Meg fogják szüntetni a Fellelkesült embereket a Megvilágosultak nevében / Aztán a Megvilágosultakat fogják megszüntetni.

Az Embereket a Semmi nevében fogják megszüntetni / Be fogják szüntetni az ember nevet / Már nem lesz többé név, / Aztán ezzel is megvolnánk.„

A magyar kultúra napján – tisztelt Honfitársaim – a történelmi időben előttünk járt 33 magyar nemzedék áldozatos teljesítménye arra kötelez mindannyiunkat, mai magyarokat, hogy senki által ne hagyjuk megszüntetni sem keresztény hitünket, sem anyanyelvünk szavainak értékét és értelmét, sem az észjárásunkat, sem a lelkiségünket.

Egyszóval ne hagyjuk megszüntetni magyar kultúránkat, mert akkor a Kárpát-medencében elvész a magyar élet, és utódaink vogul testvéreink sorsára juthatnak.

A történelem bennünket, magyarokat szétválasztott és szétszórt, de a kultúránk megtart, ezért mi nem a szétesés és szétszóródás, hanem a megmaradás nemzete vagyunk a Kárpát-medencében és szerte a világban.

Az emberi szív működésében szívciklusnak nevezzük az összehúzódás, kitágulás és a szünet váltakozását, amelyek ritmusát a pulzusszám jelzi.

A magyar élet a Kárpát-medencében történelmi léptékekben a szívhez hasonlóan lüktet: kitágul, majd összehúzódik, a szünetekben mindig erőt gyűjt az újabb kitáguláshoz, és mindaddig nem szűnik meg lüktetni – bármennyire is mostoha legyen néha a történelem – míg a magyarok vállalják a gyermekáldást, vállalják a szülőföldjüket és vállalják a nyelvük és hitük által meghatározott kultúrájukat.

A magyarság soha nem akkor volt és lesz a legnagyobb veszélyben, amikor a legnagyobb a rá leselkedő külső fenyegetés, hanem akkor, amikor feladja önmagát, feladja nyelvét, hitét és kultúráját. Ami ugyanis a lelkünkben összeomlik, az a valóságban sem állhat meg sokáig.

Ami viszont a lelkünkben felépül vagy újjáépül, az a valóságban is létre tud jönni vagy újjá tud születni.

A XXI. században ezzel a hittel, meggyőződéssel és reménnyel kell felvértezni a magyarokat a Kárpát-medencében, a Csallóköztől Székely-földig, Dunaszerdahelytől Brassóig és Hertelendyfalvától Alsóbodokig, ezzel az üzenettel kell megerősíteni a nagyvilágban élő magyarokat Ausztráliától Kanadáig és Argentínától Csángóföldig, mert ezáltal mindannyian nemcsak tudatosabb magyarokká, erősebb nemzetté, hanem versenyképesebb emberekké, életképesebb közösséggé is válunk.

A kultúra ugyanis nemcsak az emlékezet megőrző erejét, hanem a jövő kialakításának tartalékát is jelenti; a digitalizáció és robotizáció korában az emberi kreativitást serkentő kultúra egyre inkább felértékelődő versenyképességi tényezővé válik a nagyvilágban.

Abban a jelenkori szellemi honvédelemben, amelynek a magyar kultúra egyszerre tárgya és eszköze, mindenkinek pótolhatatlan szerepe van: a magyar családoknak, akik gyermekeiket magyar iskolába íratják; a pedagógusoknak, akik nemcsak oktatják, hanem nevelik is a gyerekeinket; az egyházainknak, akiktől lelki megerősítést várnak a híveik; a társadalomnak, amelyben minden magyarnak felelősnek kell lennie a másik magyarért; és a magyar államnak, amelynek szolgálnia, és nem kiszolgáltatnia kell a nemzetet, amelynek biztonságot és a boldogulás lehetőségét kell nyújtania minden polgárának és a magyar nemzet minden tagjának.

Ha mindannyian tesszük a dolgunkat, helytállunk legjobb tudásunk szerint ott, ahová a Gondviselés állított bennünket, akkor Kölcsey szavai soha nem merülnek feledésbe:

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd örökül, ha kihúnysz: A haza minden előtt.”

Isten áldja a magyart! Adjon nekünk tartást, elegendő erőt és bölcsességet, hogy az előttünk álló ezredévben is azok maradhassunk, akik vagyunk: magyarok – akikké Ő formált bennünket.