Elfoglaltuk méltó helyünket a térképen, és az UEFA újból megtanulta a három betűből álló kombinációinkat.
Egyszerűen csak odafordítottuk arcunkat a fény felé, hogy mindnyájunkat egyformán átragyogja annak simogató és vigyázó oltalma. A sorsolás közeledtével volt, aki találgatott, esélyt latolgatott, míg mások a sorsra bízták az egészet. Ez jó csapat, ez nem, amaz messze van, de lesz, ami lesz. Már ott vagyunk, már nem veheti el tőlünk senki. Aztán jött a grúz Tbiliszi. Sosem bocsátkozok tippelésbe, de nem szoktam szakmailag elemezni a meccseket sem. Amikor megkérdezték tőlem, milyen csapat ez a Tbiliszi, egyszerűen ennyit válaszoltam:
Nos, a Dinamo Tbiliszi, a grúz „Slovan”. Ez azonnal betalált!
Ha nem is játszi könnyedséggel, de mi kiejtettük a grúz Slovant! Ezt a nagy múltú egyesületet. Már ez nagy dolog volt, ráadásul idegenben, egy hatalmas stadionban húztuk be a strigulát. Majd közbeszóltak az „égiek”, mikor a Maestrót a magyar nemzeti tizenegy élére nevezték. Perszehogy elfogadta, hiszen tízből kilenc edző ezt tenné. Ez egy érzelmi szint is, a dicsőségen túl. (Tízből kilenc! Az az egy, aki maradna, a Radványi Miki volna, mert neki az élete a DAC – remélem ezzel senkit nem sértettem meg!)
A grúz „Slovan” után, a belorusz „Slovant” kaptuk. Evés közben pedig megjött az étvágyunk!
Túljutva az első selejtezőkörön, már „veszélyesebb vizekre” eveztünk volna, pont, amikor a kormánykereket markoló kezek kicserélődtek. Amikor ez a 25 éve szunnyadó vulkán újra a legnagyobb erővel tombolt, és ontotta „varázsát” minden irányba. Rengésétől egyre magasabbra távolodott talpunk a biztonságos talajtól. A hazai vereséget hirtelen egy apró koppanás követte. A sokezer láb újra a földre huppant, hálával gondolva az addig elért sikerekre.
Folytatás a KlikkOut-on!
